Sűrű nehéz és fekete felhők sorakoztak égi csatára, ami az első villámlásra és dörgésre el is kezdődött. Behúzódtam a tornácra s onnan néztem ezt az ostromot, s verte az eső az öreg almafa leveleit, mint ha bűne volna.

Aztán az ég elmosolyodott és kinézett a napocska, hogy „Uraim, minden rendben van?”

Nagy és kövér vízcseppek zuhantak a levelekről a pince tövébe, ahol diófa gyerekek ittak mohón, szomjasan. Aztán sűrű pára feküdt az udvarra, olyan lustán és lassan, hogy az összes macska is elnyúlt. Egy nagy, fényes vízcsepp hízott a korhadt kerítésen, s épp leesni igyekezett, de se hogysem sikerült, mert közben fel is száradt.

„Nofene?”- gondoltam, meg az Időre, hogy a vízcsepp hova lett?

Megnyílt egy kapu, egy ajtó, ahová már szemem nem láthat és oda fogta magát és begurult… Hiszem, hogy így történt, s hiszem azt is, hogy a fontos és jelentéktelen dolgok között is kapu van, s előtte vagy tündék, vagy koboldok őrzik a bejáratát. Biztos így van, mert annyi kaput nyitogattam már, és ajtón dörömböltem már, de Téged nem találtalak egyik mögött sem.

De van egy ajtó, ami nagyon is kedves nekem, egy ajtó, ami nehéz fából készült, s rajta rézkilincs, beleillő, szép fényű kulccsal, ami a földi mennyországot nyitja… s kedves nyikorgással köszönt, amikor csak átlépem a határt.

Nem új az ajtó, de nekem a legszebb, rajta néhány Idő-rézkarc, folyton dolgozó szú család, de megsimítom, mert szeretem. Mint egy térkép, ahol beázott, és sűrű karcolásnyomok, mintha csak az Úr jegyezte volna fel hányszor is léptem be rajta és mit vittem ki onnan.

Ez az átjárója és dolgozószobája Nyár asszonynak és Ősz úrnak, amíg mosolygósan össze-összedolgoznak nyár végén, ősz elején, s minden kincs, ami csak teremhet, ezen a kerek világon idehordják mind s ebben egy picit részt veszek magam is. Furcsa, de mindig, ha benyitok ide, nagy levegőt veszek, mert érzem, hogy oda bent a csoda vár.

Ajtó köszön. Félhomály, kisablakon, apró fénysugár s a fényben millió csillám, amit az imént vertem fel. De megpihen a szemem hamar és tágra nyíl, mert nem tehet mást.

A polcon szemben fekete szúrok, szilvalekvár, mely akkor is eláll, ha már vége is lesz a világnak. Mellette sárga balzsam, kajszibarackból, eper lekvár, mint alvadt vérdarabok… Alatta részeg meggyek fürödnek s kacagnak a piros lében (néha beleiszok, még ha el is kárhozok). Pöttyös aranyrudak a vilmoskörték, sárgabarackok, mintha egyenesen a napból pottyantak volna ide az üvegembe. Zöld dió, cukor szirupban, zöld hasát és orrát az üveghez nyomja és nézi, nézi, mit csinálok odabent…

Másik polcon almapaprikák ecetben, mint az aranyrögök, és manó orr minden cseresznye paprika, ami alatta van.

Lent a hordóban áll a bál! Savanyú a hangulat, de a káposzta körbefonta a zöld paradicsomokat, s apró gyöngyhagymákkal labdázik, miközben a kis dinnyék pöffeszkedve nézik az eseményeket… s a végén azért csuda a hangulat…

Oldalt felakasztva szárazbab, tarka meg gyöngy. Megzörgetem, s menten visszaköszönnek.

Lenti polcokon, teljes homályban valami üvegek, régi dátumokkal, alvó kincsek…
Ó, igen és a fejem felett néhány füstös, paprikás szalámi rúd, mint az öregurak sugdolóznak, ha szellő jár, s egymásnak is simulnak néha-néha…a másik kampón meg magányosan szalonna sárgul irigységében.

Körbenézek még utoljára és elgondolkodom, hogyha a világ összes tehetséges festője is összeülne, akkor sem tudna ilyen színeket kikeverni!

Írta: Lakatos Laci, betyár

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.