Most már olyan sötét lett hirtelen, hogy az orromig sem láttam és sűrű, nehéz és hidegpára ülte meg a nagyudvart, amibe szépen lassan belegomolygott az akácfa füstje, ami a füstölőmből szálldogált.
Nem egyenletesen füstölt s úgy tűnt, mintha egy óriás pipálna az orrlikján, s amikor sok füst szállt fel…, bizony akkor szusszanhatott egy nagyot.
Halottam, ahogy neszelnek a fecskék a vezetéken, szépen egymásmellé ülnek s ők is álmodoznak valami messzi messzi tájról vagy hallgatják az emberek üzeneteit a vezetékben…
Én is üzenni szeretnék…és szavak helyett kavicsot hajítok valahová, aminek hangját nem hallom, ahogy Te sem hallod, hiába kiálltok.
Néhány csillag kezdett feltűnni s hirtelen olyan csönd lett, hogy meghallottam, a sistergő zsírt, ahogy lecsöppent valamelyik sonkáról, ami azon nyomban füsté vált.
Füsté válik majd minden szavam is, minden gondolatom egy erre kijelölt napon, és úgy vonulok ki a történelemből, hogy még bent sem lehettem. Pedig de hányszor és hányféle képen dörömböltem!
Emlékszem sírva kértem Édesanyámat, vegyen nekem könyvet, mert költő szeretnék lenni, de rájöttem tízévesen még nem veszik komolyan az embert, de ez azóta mit sem változott…
Aztán mindég verses kötetet kértem, elsőként magától a Jó Istentől, s meg is adta Petőfi Sándor formájában és ronggyá olvastam-forgattam minden versét. Aztán lett több barátom is, Ady Endre, Vörösmarty, Vajda, Babits, Juhász Gyula és társaik, az én legjobb barátaim, ha megtalált a magány.
Más gyerek polcán talán kisautó vagy mackó hevert, az enyémek könyvek s könyvek, és kisszekrényemben már néhány versem hevert kockás papíron, amit anyám mindig kidobott, ha takarított, mondván nem kell ide a szemét.
Aztán néhány pajtásomat vittem fel hozzánk, hogy megmutassam féltett könyveimet, akik soha nem hittek nekem, de a kincseimet nem találtam csak egy cetlit, anyám írásával: „ Antikváriumba mentem. Sietek haza.”
Én zokogni kezdetem, a többiek röhögni és felváltva kiabálták: „Ugye megmondtuk…”
De nem haragszom rád Édesanyám.
A szőlőkben matatott az ősz, leveleket pingált, néha felkacagott és a cseresznyefa koronájából előbújt egy hatalmas kerek lámpás, aminek fényében megláttam alvó kutyám.
Felállt, odajött hozzám, s két okos szemében láttam a hatalmas holdat.
- Na, gyere- mondtam és bekísért a kamrába.
Onnan egy pálinkás üveget hoztam, drága Ibolya néniét, akit már évekkel ezelőtt ezért szenté avattam, de mielőtt elmennék, elmondom neki ezt a titkot, mert ez sem viszem majd magammal.
Ittam egy pohárkával és már zsibbadt is a szám, és ki is pirosodtam talán, úgy, mint amikor először megláttalak…annyira féltem! De annyira vártam, mert elképzeltelek már százszor is, elképzeltem milyen egy királylány.
És azt a napot soha nem felejtem el.
Ittam még egy pohárral és még nagyobb tűz gyúlt bennem, s már nem fáztam.
Már nedvesedett a fű, és meszté’láb mentem, ahogy szoktam és elköszöntem a fáktól, az öreg Húsvéti Rozmaringtól, aki szerintem egy öreg hölgy, a Szomolyai feketétől, aki egy zsivány legény, Germersdorfival csakúgy németesen, a Gönci magyart pedig hátba vertem, amire le is esett egy-két barack…és így szépen sorban. Ősz úr észre sem vett olyan nagy munkában volt…
Visszafelé becsuktam a kerti kaput, ami nyikorogva mondta: „La-ci”, reteszeltem: „Jó-légy”
A lépcsőre ültem és néztem az udvart a hold meg egyre feljebb és feljebb emelkedett.
Ittam megint s pulim a fejét az ölembe tette, ahogy szokta…, na, akkor megint ittam…
Kezdtem érezni, ahogy zsibbad kezem, lábam, pont ugyan úgy, amikor megfogtam a kezed!
Olyan jó illatod volt! Néha még most is érzem, néha így alszom el és reggel kereslek, míg az álom szét nem válik a valóságtól, amihez nem sok közöm van mostanában.
Mert leírhatnám, hogy szeretlek. Egy ostoba szó. Tele mássalhangzóval, és már nem is tudom mit jelent…
Szerettem például Terit, amikor még huszonegy éves sem voltam, katonaságtól szöktem meg, és úgy rohantam hozzá, mintha az utolsó napom lenne. De csak egy lányt találtam, félmeztelenül, eltépett ruhában zokogni s apám már holt részegen feküdt a másik szobában. És apám nem a kórházi ágyon halt meg, hanem aznap este.
De nem haragszom rád Édesapám.
És megint csak ittam és szédültem is és szabadulni akartam minden kíntól és fájdalomtól, ami belémivódott, mint egy hajléktalanba a nyomorúság…!
Aztán szerettem Sári nénit is, aki énektanár volt, s akitől zongorázni akartam tanulni, de otthon vaskalapáccsal szögelték le azt a dobozt, amiben benne volt a világ összes zenéje…, mert a munkásosztály kiváló dolgozóinak a gyereke ne zenéljen.
És az a doboz már soha többé nem nyílt ki.
Így maradt nekem a papír és a toll. A szó, az ige és mondatok, amivel bármit elmondhatok.
Legfőképpen Neked.
Aztán megint ittam.
Felváltva sírtam, aztán nevettem.
És félni kezdtem, félni saját magamtól, mert bármily gyenge is vagyok, mindenkit legyőztem, akit akartam, de magam soha nem tudtam.
És ha párszor győztem is…, nevem nem jegyezték le, nem vésték kőbe, fába, nem szóltak harsonák, nem tapsolt senki, pedig csak azt szerettem volna, ha ép valaki megölel.
Megölel, aztán már soha nem enged el.
Kérlek, szépen ne engedj el.
Később tettem a füstölőbe egy kis fűrészport – majd hoznom kell-, gondoltam, s meginogtam.
De nem érdekelt, ittam, s a kapun túli világra gondoltam, az életre ami vár végre, s a kapura, amin utoljára lépek ki.
Emlékeim úgy zúdultak elmémben, mint egy sárlavina s bárhogy is erőlködtem és ittam eszembe jutottak.
Eszembe jutott Jutka. Őt is szerettem.
Bedepusztán éltem egyedül már egy éve akkor és a piacon ismertem meg. Nagyon tetszett és ő is észrevette, hogy egy kóbor kutyának nem kell sok… sokat beszélgettünk. Aztán nem találkoztunk.
Később hónapokra beteg lettem és nem tudtam dolgozni, állatokat ellátni és szépen sorba kopott minden, amit addigra összehordtam. Vége felé már csak egy ágy volt a szobában, egy szekrény, egy üveg víz és néhány kutyám, akik nem mozdultak az ágyamtól, s vártam, vágytam a halált.
Szerencsére nem jött, hanem helyette Jutka toppant be váratlanul és éreztem újra kalimpálni szívemet a hideg szobában.
Később fát hozott, fát vágott, ételt készített és tömte belém az ételt, de alig tudtam enni. Vastagbél daganattal elég nehéz volt enni… de hajthatatlan volt. Néha bebújt mellém az ágyba, suttogott a fülembe, simogatta a férget a hasamban és nem engedett elmenni…
Minden áldott nap jött, néha pénzt is hozott.
Néha fogta a kezem és a melléhez húzta a kezem és megengedte, hogy kigomboljam a blúzát… de csak játszottunk az idővel, mert mozdulni is alig tudtam.
Egy ilyen alkalomkor észre vettem, mellén kék meg lila foltokat s azon nyomban kérdőre vettem a dolgot, de csak sírt, majd elárulta miből él… Aztán elváltunk ölelkezve, úgy, hogy még a vezeték nevét sem ismertem.
Jutka szeretett engem, ez csak az nap este vált valósággá, de olyan fáradság kezdett a földbe döngölni, hogy szilánkokra tört minden emlékem, amit már nem volt kedvem összetapasztani.
Néha bele-bele bóbiskoltam emlékeimbe s már a pálinka is elfogyott addigra.
Csak egy dalt dúdoltam, amihez nincs kotta, és amihez zenekar sem kell, mert épp akkor született meg a szívemben, és kikelt, mint egy áldott mag a földből, amiből mára hatalmas fa lett, ami felér a mennyországig, egészen a Jó Istenig.
És felmászok erre a fára és elmondom az én Uramnak valamennyi kívánságom, valamennyit, ami Veled kapcsolatos…
És elmondom neki, hogy gyűlöllek Téged teljes erőmből, vagy a szívemet vegye ki vagy az érzést, ami véresre veri a bordáimat idebent…
Aztán már kialudtak a csillagok, a hold begurult a ház mögé, kiszáradt szájjal bámultam hogyan hasad a hajnal.
Kisfiamra gondoltam. A szemére, ahogy nézni fog ha elmegyek. Az arcára, ahogy megrándul, ha leteszem a karjaimból. A sírására, amit az utca végén is fogok hallani.
És még akkor is, ha utoljára megölelem s oda adom majd bicskáját.
És Veled? Veled mi lesz?
Mert egy percig sem nehéz a szívem, ha arra a férfira gondolok, aki napjában megölelsz, akivel hálsz, akivel költöd idődet… sőt boldog vagyok, hogy valaki vigyázz arra, akit én a legjobban szeretek ebben a rongy világban.
Már lehunytam a szemem, izzó vörös tallér emelkedett ki a hajnalból, ébredeztek a fecskék a dróton s már csak a kapura tudtam gondolni, ami mögött hagyom eddigi sorsom…
De a kalácsodat majd megsütöm, a lecsót elkészítem, és két személyre terítek minden nap, mert minden nap várni foglak. Alhatsz a másik szobában is, a hófehér dunyha és a gerendák között, mert egy ujjal sem nyúlok, hozzád ígérem. Semmi szükségem a testedre…
Csak szeress, kérlek, és soha többé ne hagyj magamra.
(Utódal)
És majd jönnek utánam utcazenészek, maskarások, nagy csinnadrattával… s regélnek, különös hősökről, vitézi tettekről s toronyba zárt királykisasszonyokról.
Írta: Lakatos Laci, betyár
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.