Verrasztó Dávid 12. lett Rióban, fő számában, a négyszáz vegyesen.

Csupán egy hónappal korábban, egy videófelvételen hosszan beszélt, el-eltöprengve, tele kétellyel. És a vége felé ide lyukadt ki:

„… Nekem ez a munkám, pedig annyira nem teszek hozzá semmit a társadalomhoz… egy kicsit így ez fura…. Ha megnézem, hogy tavaly vb-t nyertem, és azt mondom, hu, ez a négy perc, amiért 16 évet beleáldoztam, az így furán hat. És ebbe nem mindenki gondol így bele… én egy kicsit úgy érzem, nem marad belőle semmi…”

Hát, Dávid, tényleg semmi, ez a kegyetlen igazság.

És egy másik úszó, a jóval kevésbé ismert Takács Krisztián is nyilatkozott. Ő 17. lett az 50 méteres gyorsúszásban. Neki 21 év munkája volt ebben a pár másodpercben.

„… Rengeteg lemondás volt abban, hogy itt lehettem. Dunaújvárosból Győrbe költöztem, otthagytam a családomat, a barátnőmet. Így utólag mondhatjuk, a semmiért. Aki azt látja, hogy 17. lettem, csak legyint. Ebben az országban a helyezéseket nem becsülik. Azt gondolhatják magukban, kidobott pénz, amit nekem adhatnának. Nem lógtam és nem lazsáltam, hanem az összes munkát becsületesen, tisztességgel elvégeztem”.

Egy semmi és egy semmiért.

Két igazán tragikus sors. Tragikus, mert az általuk választott emberi tevékenységben túl későn ismerték fel a lényegi fölöslegességet. Egyikük még a kapcsolatait is felrúgta az élsportért, mi meg még fizettünk is neki érte.

Akkor ennél egy drogos élete, aki szintén otthagyja a nőjét és a családját, nem őszintébb, tisztességesebb?

Sajnálom ezt a két fiatalembert. Legalább szereztek volna érmet, hogy eredményük pénzt érjen, hogy szorgalmukért, szenvedéseikért valami kárpótlást kapjanak. Csakhogy akkor meg a probléma másik oldala nő meg – szintén elviselhetetlen súllyal: miért fizessek én valamiért, ami fölösleges?

Nekem egyértelműen, de hitem szerint legalább annyira a társadalomnak is.

Mert például miért, az amúgy koldusszegény magyar társadalomnak mitől ér 35 milliót egy olimpiai arany? (Vagy milliárdokat egy stadion?) És vajon nem azért lettünk-e és maradunk is szegények, mert a társadalom számára fontos értékek sorrendjét – persze nem csak a sportban – ennyire a feje tetejére állították?

Aki pedig most erre hangosan és dühösen az élsportaranyak- és ezüstök mint társadalmilag fontos értékek védelmére kel, az majd nézze meg a végső olimpiai éremtáblázatot. Abból látni fogja, hogy sok, nálunk vagy jóval nagyobb, vagy gazdagabb, és az állampolgárainak lényegesen jobb minőségű életet nyújtó ország sokkal kevesebb érmet szerzett. Pedig nyilván képesek lennének többre is, csakhogy ők az élsporttal szemben más társadalmi értékek nagyobb támogatását tartják kívánatosnak.

Akárcsak én, akinek semmit nem mond el egy országról, hogy hány érmet izzad ki magából, és akinek szemében egy tegnapi sporteredmény pont olyan, mint egy tegnapi hír: érdektelen, szemétkosárba való.

Majd egy új Magyarországon erről is érdemes lesz őszintén beszélni.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.