Konok Péter: Választási kampányok

I.

Feleim, én kezdek bosszankodni. Nem mintha ez számítana, mert többnyire alapállapot nálam, valami mindig bosszant, felháborít - tudom, nem ez a hosszú élet titka, de legalább intenzív.

Egy normális társadalomban naphosszat csak néznék ki a fejemből, a macskákkal kvaterkáznék, bohó semmiségeket írnék a lét nagy kérdéseiről, hideg söröket innék párás korsókból (olyan hasas, kerekded békebeliekből, amiken homorú, kerek minták voltak, vagy mik, ilyen mélyedések, azokon megtört a fény a sörben, mintha maga az idő esett volna lágy borostyánfogságba, ilyen korsók már nincsenek, nem is tudom, miért), erdők szélén gombásznék, roppant, összetett szövegeket olvasnék lassan, figyelmesen, és bólogatnék, hogy ez igen, és végigpróbálnám a Káma Szútra összes olyan pozitúráját, amihez nem kell gumigerinc meg gömbcsuklós derék. Ilyesmi, nem is tudom, hogy bírnám ki. Hát élet lenne ez?

Na, szóval azon bosszankodom egyre inkább, hogy a választási mizéria előrehaladtával egyre többen sértegetnek nyilvánosan és személytelenül (mégis személyesen) engem és embertársaimat, és egyre többen akarják afféle parancsba adni, hogy mit csináljak, hogyan csináljam, mire, kire, miért és mikor.

Nem, nem a személyes üzenetekre gondolok, az egy más műfaj. Hanem a nagy odamondásokra itt, a „közösségi médián”.

„Aki csak otthon mereszti a seggét”, olvasom az egyik megmondónál, és elnézem a seggem (tükör kell hozzá, a vállamat hátrafeszítem...na, fog ez menni) nos, nem mered. Nem is tudom, milyen az, ha egy segg mered, és nem teljesen értem, hogy ez a jóember miért gondolja, hogy köze van a seggemhez.

Vagy ott egy másik arrogáns megmondó, aki magát valamiféle erkölcsi piedesztálra emeli, hogy, ugye, rajta kívül mindenki gyáva szar, az értelmiségiek meg különösen, leginkább azért, mert őt nem olvassák, nem lájkolják, nem osztják, pedig ő ingyen kiteszi a lelkét ezért a balga népségért, oszt' hát mégse.

Mondjuk, én egyelőre nem látom, hogy miért kellene hozzá elképesztő bátorság, ha az ember leírja a véleményét (én magamat nem tartom különösebben bátor embernek, frászt kapok az injekcióktól, remegek a repülőn, és legalább két felest kell meginnom hozzá, hogy bemenjek egy hivatalba ügyet intézni), de mindegy is. Viszont ha az ember szövegeit nemigen olvassák, akkor talán érdemes elgondolkodni azon, hogy a szövegekkel van a baj, nem az olvasók bátorságával. Hogy, ugye, a szövegek rosszak. (Sőt, az is lehet, hogy túl jók. Volt már ilyen a történelemben.) Némi önreflexió, az segíteni szokott, és máris kontextusba helyeződnek a hosszú és unalmas jeremiádák.

Egy másik kedvencem meg éppenséggel rövid üzeneteivel hódít. Pármondatos mémekben küld el mindenkit a büdös francba, aki nem ugyanazt gondolja, mint ő (mert neki koncepciója van, aminek még valami blikkfangos nevet is ad, bár én inkább úgy hívnám, fixa idea), illetve aki szerint lehet mást is gondolni, mint amit őszerinte gondolni kell. (Amit ő gondol, az most éppen az ukránozás és románozás, én például egyáltalán nem szeretnék ilyeneket gondolni.)

De a lényeg: ha arra vágynék, hogy megmondják nekem, mit és hogyan gondoljak, hogyan lépjek egyszerre, amennyiben rétest vacsorálnék, mihez kell igazodnom, miként kellene bátornak lennem, mit lenne célszerű írnom - akkor ez a kormány tökéletesen megfelelne nekem. Ez a kormány imádja, ha egyetértenek vele, ezért is nevezi sajátos rabló elvtársadalmát a „Nemzeti Egyetértés Rendszerének”.

Kinőttem már abból, hogy önjelölt, kinevezett, avagy akár demokratikusan választott tótumfaktumok fejezzék ki velem kapcsolatos megfellebbezhetetlen elvárásaikat. Hogy kategorikus imperativusokban kívánjanak kommunikálni velem. Meg mindenkivel. „Ha nem mész szavazni...”; „Ha nem veszed észre...”; „Ha nem úgy gondolod...”, „Ha nem ezt, ha nem azt...”

Lófaszt, feleim.
Milyen alapon akarják akárkik megszabni, hogy mit gondolunk?!

Amíg nem kezdünk el magunk gondolkodni, amíg nem az lesz az alapállás, hogy megfontoljuk, ütköztetjük, átbeszéljük, megrágjuk a véleményünket, amíg hagyjuk, hogy az agresszívebb, hangosabb, gazdagabb, erősebb (stb., stb.) önhittek (igen, sajnos néha magamat is ilyennek érzem) eljátszódjanak velünk, addig nem jutunk ki az utasítás-engedelmeskedés örök spiráljából. Márpedig tökmindegy, hogy mit írnak a parancsuralom dobozára, attól az még parancsuralom marad. Csendőrpertu, atyáskodás, ócska érzelmi zsarolás, intellektuális útonállás.
Na! Aki nem így gondolja, az... nos, az nem gondolja így. E mondat bármilyen más befejezése zsákutca lenne. Mármint, ugye, szerintem.

II.

• 
  Rabbi, te csináltad ezt a gólemet?
• Én, fiam.
• És miért?
• Hát, hogy megőrizze a közösségünk nyugodt életét és biztonságát.
• Azt tudod, hogy a gólemed fel-alá járkál a stetlben, és azt óbégatja, hogy "szavazz a Fideszre"?
• Ó, te jó ég! Azt hiszem, véletlenül egy választási szórólapot dugtam a nyelve alá Isten neve helyett. Remélem, senki nem értelmezi majd úgy, hogy ezzel beszálltam a választási kampányba...

III.

Midőn a bárd
Schmidt Mária történelemképéről írt cikket

Béres, zsellér, szolga, inas
pandúr, ténsúr, pallos, deres
ispán, vitéz: nagyúrias
büdös proli: rántott leves
papi földön cseléd oson
biztos lopott: az a fajta
Isten háza mellett épül
fajtájának szalmapajta.

Jó, ha telik masamódra
szobalány: megesett szegény
(mert rámászott pasamódra
az ifiúr, kemény legény)
bordélyba jár méltóságos
mikor dévaj kedve támad
feloldozza a plébános:
rutinszerű bűnbocsánat.

Kakastollas csendőrpertu:
visszaszóltál, büdös paraszt?!
Gyűjtőfogház, statárium
fáradt bakó komcsit akaszt.
Új gróf, szérű, deszkapalánk
recseg-ropog, le van szarva
a földesúr kissé falánk:
fél ország a birodalma.

Itt szebb jövő épül ismét
ócska múlt a malter benne
bár a tender furcsa kissé:
nem bízzák a véletlenre.