A Római-part ifjúkorom kedvenc színtere volt, ott töltöttem a nyarakat. Kicsiny, bérelt kabinunkban laktam, söröztem és bicikliztem, és persze rengeteget eveztem. Megszámlálni nem tudom, hogy hányszor eveztünk fel a Dunán, hol szigetkerülésre, máskor meg, amikor ahhoz volt kedvünk, csak a Lupáig mentünk, vagy a Határ csárdáig.
Napokig tudnék mesélni arról, mit jelentett a Duna a hetvenes években és nyolcvanas évek elején. Nem csak nekem, hanem annak a sok ezer, többnyire nem a módosabbak közé tartozó kisembernek, akik ily módon jutottak egy kis vízi élethez, mozgáshoz, szabadsághoz.
Mert a Duna partja nem csak jó volt, de a szabadságot is jelentette az embereknek. A felhőtlen létezést egy olyan világban, amely nem volt mindig szórakoztató.
Nem kellett gazdagnak lenni ahhoz, hogy az ember csónakot bérelhessen, vagy tartson valamelyik csónakházban. A Hattyúban, a Lidóban, a Bibicben például. Mi a Vadkacsából szoktunk kivenni kielboat-ot, máig orromban érzem a csónakházak semmi mással össze nem téveszthető illatát. Aki járt ilyen helyen, emelt már le hajót az állványról, hogy azután egy görgős kocsi segítségével a vízre tegye, tudja, hogy miről beszélek.
Néha persze adódtak kellemetlenségek. Időnként beköszöntött a Duna, ha jól emlékszem, négy-ötévente öntötte el a telepeket. Ilyenkor kis műanyag kajakokkal közlekedtünk a kertekben, majd amikor levonult az ár, kitakarítottunk, meszeltünk és folytattuk az életünket.
Volt gát is persze, még ma is megvan. Csak nem a Duna partján, hanem egy utcával feljebb, a sok névváltozást túlélt, jelenleg Nánásinak nevezett úton. Ha jött a víz, csak a keresztutcák miatt kihagyott hiányokat kellett pótolni, és már védte is a gát az utcát, valamint a feljebb épített házakat.
Az ártér az ártér volt, azt nem védte semmi.
Azután jött a rendszerváltozás, és a Római-part fokozatosan megváltozott. Megszűnt a csónakházakat és a vízi telepeket kezelő Sportlétesítmények Vállalat, és helyette jöttek mindenféle cégek. Privatizáció, mondjuk így. A kisemberek fokozatosan kiszorultak. Kihaltak volna maguktól is, de a változások nem várhatták meg, míg természetes körülmények között tűnnek el az egykori bérlők.
Ma már csak néhány csónakház áll az egykori több tucatból, ki tudja kinek a kezelésében. Van viszont helyette más. Szép és drága társasházak, hotelek és az egykori kisvendéglők helyén korszerű éttermek. Megváltozott a Római-part összetétele – a melósok, diákok és nyugdíjasok helyett mára „új nép, másfajta raj” vette birtokba a partot.
A víz, amely nem hajlandó érzékelni a változásokat, időnként ma is beköszön. Elönti az árteret, ahová az említett korszerű házak és hotelek épültek. A tulajdonosok gátért kiáltanak, ami megvédené őket és javaikat.
Amikor a Római-part a fenti módon átalakult, többnyire Tarlós István volt a III. kerület polgármestere. Neki (is) köszönhető, hogy a Római-part ilyen szépen kiépült, s az is, hogy veszélyben vannak az ottani épületek. Melyek közül a legtöbb engedély nélkül épült, a még maradt „őslakosok” állítása szerint néhány befolyásos család tulajdonát képezik.
Ezek az emberek most bajba kerültek. Meg kell védeni őket és a javaikat - milyen ország az, amely nem védi meg a polgárait.
Kérdés: hogy kinek a pénzéből kell megvédeni azokat a javakat, amelyek ártérre, lényegében engedély nélkül épültek. Ezért csúsztat Tarlós úr, amikor a mobilgát mellett érvel. A valódi kérdés ugyanis úgy szól, hogy azoknak adófizetőknek a pénzét kell-e mások tulajdonának a megvédésre költeni, akik soha életükben nem jártak a Római-parton, vagy régebben jártak, ám mára kiszorultak onnan, vagy azoknak, akik ma ebből hasznot húznak.
Tisztességesebb lenne, ha a Római-part árterén épült ingatlanok tulajdonosai maguk gondoskodnának a saját biztonságukról, és nem várnák el, hogy az állam – értsd: az adófizető polgárok - fizessék meg az ő gátlástalanságuk árát.
Napokig tudnék mesélni arról, mit jelentett a Duna a hetvenes években és nyolcvanas évek elején. Nem csak nekem, hanem annak a sok ezer, többnyire nem a módosabbak közé tartozó kisembernek, akik ily módon jutottak egy kis vízi élethez, mozgáshoz, szabadsághoz.
Mert a Duna partja nem csak jó volt, de a szabadságot is jelentette az embereknek. A felhőtlen létezést egy olyan világban, amely nem volt mindig szórakoztató.
Nem kellett gazdagnak lenni ahhoz, hogy az ember csónakot bérelhessen, vagy tartson valamelyik csónakházban. A Hattyúban, a Lidóban, a Bibicben például. Mi a Vadkacsából szoktunk kivenni kielboat-ot, máig orromban érzem a csónakházak semmi mással össze nem téveszthető illatát. Aki járt ilyen helyen, emelt már le hajót az állványról, hogy azután egy görgős kocsi segítségével a vízre tegye, tudja, hogy miről beszélek.
Néha persze adódtak kellemetlenségek. Időnként beköszöntött a Duna, ha jól emlékszem, négy-ötévente öntötte el a telepeket. Ilyenkor kis műanyag kajakokkal közlekedtünk a kertekben, majd amikor levonult az ár, kitakarítottunk, meszeltünk és folytattuk az életünket.
Volt gát is persze, még ma is megvan. Csak nem a Duna partján, hanem egy utcával feljebb, a sok névváltozást túlélt, jelenleg Nánásinak nevezett úton. Ha jött a víz, csak a keresztutcák miatt kihagyott hiányokat kellett pótolni, és már védte is a gát az utcát, valamint a feljebb épített házakat.
Az ártér az ártér volt, azt nem védte semmi.
Azután jött a rendszerváltozás, és a Római-part fokozatosan megváltozott. Megszűnt a csónakházakat és a vízi telepeket kezelő Sportlétesítmények Vállalat, és helyette jöttek mindenféle cégek. Privatizáció, mondjuk így. A kisemberek fokozatosan kiszorultak. Kihaltak volna maguktól is, de a változások nem várhatták meg, míg természetes körülmények között tűnnek el az egykori bérlők.
Ma már csak néhány csónakház áll az egykori több tucatból, ki tudja kinek a kezelésében. Van viszont helyette más. Szép és drága társasházak, hotelek és az egykori kisvendéglők helyén korszerű éttermek. Megváltozott a Római-part összetétele – a melósok, diákok és nyugdíjasok helyett mára „új nép, másfajta raj” vette birtokba a partot.
A víz, amely nem hajlandó érzékelni a változásokat, időnként ma is beköszön. Elönti az árteret, ahová az említett korszerű házak és hotelek épültek. A tulajdonosok gátért kiáltanak, ami megvédené őket és javaikat.
Amikor a Római-part a fenti módon átalakult, többnyire Tarlós István volt a III. kerület polgármestere. Neki (is) köszönhető, hogy a Római-part ilyen szépen kiépült, s az is, hogy veszélyben vannak az ottani épületek. Melyek közül a legtöbb engedély nélkül épült, a még maradt „őslakosok” állítása szerint néhány befolyásos család tulajdonát képezik.
Ezek az emberek most bajba kerültek. Meg kell védeni őket és a javaikat - milyen ország az, amely nem védi meg a polgárait.
Kérdés: hogy kinek a pénzéből kell megvédeni azokat a javakat, amelyek ártérre, lényegében engedély nélkül épültek. Ezért csúsztat Tarlós úr, amikor a mobilgát mellett érvel. A valódi kérdés ugyanis úgy szól, hogy azoknak adófizetőknek a pénzét kell-e mások tulajdonának a megvédésre költeni, akik soha életükben nem jártak a Római-parton, vagy régebben jártak, ám mára kiszorultak onnan, vagy azoknak, akik ma ebből hasznot húznak.
Tisztességesebb lenne, ha a Római-part árterén épült ingatlanok tulajdonosai maguk gondoskodnának a saját biztonságukról, és nem várnák el, hogy az állam – értsd: az adófizető polgárok - fizessék meg az ő gátlástalanságuk árát.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.