Konok Péter: Vendég

A múltkor beállított hozzám a kommunizmus. Pont úgy nézett ki, mint egy kissé szórakozott, de éles elméjű rendőrfelügyelő, akinek annyira vág az esze, hogy az ember hajlamos azt gondolni: szórakozottsága csupán álca, ravasz fondorlat a gyanúsított éberségének elaltatására. Rögtön bűnösnek éreztem magam, ahogy tekintete a vesémbe hatolt. Tudtommal semmi rejtegetnivalóm nincs a vesémben, de azért rossz érzés volt. Az ember a rutinszerű orvosi felülvizsgálatokon is mindig ideges lesz, mert bármi kiderülhet. Bármi.

A kommunizmus nem időzött sokáig. Feltett néhány kérdést, homlokát ráncolta, hosszú, szürke (és meglehetősen slampos) ballonkabátjának zsebéből elővette jegyzetfüzetét, és éreztette velem, hogy rosszallja kissé elhajló, anarchisztikus életmódomat (bár a kutya fülét azért megvakargatta). Végül elköszönt, látszott rajta, hogy már nagyon rágyújtana egy szivarra (éreztem rajta a jellegzetes dohányillatot, de persze direkt nem ajánlottam fel, hogy füstöljön csak idebent: szerettem volna, ha végre távozik).

Kiment, becsuktam utána az ajtót. Szinte azonnal újra kopogott, és zavartan (vagy csak zavartnak látszott?) tipródott, ahogy ismét ajtót nyitottam neki. - Elfelejtett valamit? - kérdeztem a szemébe nézve. (Lehet, hogy az egyik szeme üveg? - gondoltam magamban. Olyan furcsa, merev tekintete volt.) - Á, dehogy - legyintett, és elfüttyentette magát, mintha valami meglepőt látott volna. - Csak az a barom, aki a forgatókönyvet írta, valamiért belevette, hogy „a kommunizmus néha visszajár füttyögetni”...