Azt, hogy ez tényleg off, vagy mégiscsak kapcsolódik az Antistress program témájához, majd eldöntitek. Nem ígérem a sokak számára szimpatikus „Ne törd a fejem!” elv betartását.
Épp tegnap hallottam a rádióban, hogy Budapest IX. kerületében kilakoltattak egy családot olyan lakásból, amibe egy rokonukhoz voltak bejelentkezve. A rokon közben másik lakást kapott, ők súlyos beteg gyermekükkel jogcím nélküliként ott maradtak.
A kilakoltatás most nem a megszokottak szerint zajlott, mert lakhatási jogot követelő polgári engedetlenséget elkövető csoport is tüntetett. Őket előállították, a kilakoltatás megtörtént, a lakás bejáratát befalazták.
A csoport tagjai - többek között - azt is megtudták: az Önkormányzatnak fogalma sincs a bérbe adható lakások számáról azon túl, hogy kevés van. De lehet, tévedtek, mert akkor túl nagy luxus lenne egy lakást befalazni.
A családdal közölték: mivel ők nemrég adtak csak be lakáskérelmet, kb. tíz év múlva érdeklődhetnek, azt hogyan bírálták el.
Az említett önkormányzat másik illetékese elmondta, hogy hajléktalanokat foglalkoztatnak épületbontáson, mely munkáért cserébe lakhatási jogot kapnak.
Ez volt az a pillanat, amikor felvillant bennem, a történet ezen részét már ismerem valahonnan. Elő is kerestem a forrást:
„Jól körül akartam nézni új hazámban, tehát elindultam az udvaron. A hosszú, L alakú épület után néhány pajtaszerű épületet láttam, miknek rendeltetéséről akkor még fogalmam sem volt, de annyit már láttam, hogy igen elhanyagolt állapotban voltak.
Azt hittem, a behinek nem tudnak építkezni.
Annál inkább meglepett, mikor e mögött megpillantottam egy kőművesállványt, ami egy egészen tűrhető épületet takart.
De az igazi meglepetésem csak ezután következett.
Az épület egyik része ugyanis az állványon túl már készen is állt, és egy munkáscsapat csákányokkal - bontotta!
Nem értettem az összefüggést, és magamat megemberelve, megkérdeztem az egyik munkást, hogy mi célt fog szolgálni az építmény.
Azt felelte, hogy lakás lesz a behinek számára.
- Akkor mért bontjátok le a másik felét? - kérdeztem.
- Hogy hajléktalanul ne maradjunk.
- Hát ezt nem értem - jelentettem ki végül.
- Csodálom - felelte az, gyanúsan fürkészve arcomat. - Pedig ez világos az utolsó dobozrázó előtt is.”
A történet számomra több megrázkódtatást is okozott. Hihetetlennek tartottam az illetékesek hozzáállását, a több évtizedes hibás és megalázó gyakorlat fennmaradását. De igazából nem a hivatalok felépítése, gyakorlata tette rám a legnagyobb benyomást.
Sokkal fontosabbnak tartom az összefogás tényét. Amiből látszik: igenis képesek vagyunk együttműködésre, összedolgozásra. Arra, hogy tegyünk magunkért, egymásért, önös érdek nélkül mindannyiunk érdekében.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.