A Bicska

Dédapám király volt a Felvidéken.

Igaz, csak pár holdon, aminek bolondja is volt, amíg élt.

Meg a király katonája (nekem így mesélte s illik így továbbadnom), végül koldus s csak egy kincse maradt, szeretett Dédanyámon kívül…

Dédapám lóval szántott, s ha nem szólnak rá, felszántotta volna a határt is, Pozsonytól Kassáig és senki nem tudta mikor feküdt le, vagy mikor kel. Senki sem tudott neki parancsolni Dédanyámon kívül, csak a Jó Isten és a józan paraszti esze, meg az évszakok és néha napján: én… Haját varkocsba fonta és bőgatyában járt, amin a foltok jelezték az évek múlását s rojtok az elmondott imát.

Mikor elvettek tőle mindent királysága csak egy diófa volt, alatta kis sámlival, meg egy kalap, amit aztán a szél vitte el egy ismeretlen helyre. Naphosszat csak üldögélt és csak onnan lehetett tudni, hogy még él, hogy sűrű füstpamacsok szálltak fel pipájából, s nekem ilyenkor úgy tűnt, mint egy indián…

Időnként ozsonnára hívott a diófa alá, olyan hangon, ahogy a mézes bor csúszik le az ember torkán és ráncos, borostás arcán hullámzott az Idő ránc – tengere, amiben még most látom azt a mosolyt, aminek hiányát megszokni nem lehet.

Én is trónra ültem, egy kis sámlira, de ülve se voltam sokkal kisebb, ahhoz képest, amikor még álltam.

Királyi asztalunk csak egy farönk volt csupán, s rajta királyi falatok. Cipó, füstös-sárgás szalonna, s hagyma, az országalma.

Dédapám, akit úgy hívtak, mint engem (jut eszembe), összekulcsolta a kezét s egy percig talán valamit motyogott s mozgott hatalmas lelógó bajsza, de néha-néha kikukucskált mit csinálok…én a szalonnát babráltam s olyat suhintott pipaszárával a kezem felé, hogy menten eltört volna, ha eltalál.

Aztán keresztet vetett.

Aztán elővette bicskáját, amiről úgy beszélt, mint más ember a Szent Jobbról s féltette, mint a végvári vitézek az utolsó magyar lobogót.

- Csak ez maradt a tanyámból, kis fiam. - mesélte sokszor - meg a hitem, hogy Te egy szép napon visszaszerzed. - Bicskájával megkeresztelte a kenyér hasát, és egy akkora karéj kenyeret vágott, mintha az apostolok is ott ültek volna mellettünk…
Néha előfordult, hogy kiesett a kezemből egy két kisebb kenyérdarabka, s menten a földre mutatott, bütykös, csontos ujjával s szó nélkül tudtam mi a dolgom.
- Ez szent dolog, kis fiam - mondta.

Ezt akkoriban nagyon nehezen hittem el, főleg ránéztem a fekete héjú, kormos kenyérre, amit Dédanyám szokott sütni abban a házban, amit odalöktek nekik valahol a határ szélin. Aztán szalonnából szelt egy ujjnyit és mesélt.

- Na, figyelj rám jól! Amit itt baloldalt levágok, az az Őrvidék, ez jobbra meg a Kárpát alja...- és csak paslogtam, de csak később értettem meg jóval, hogy mit magyarázott.
- Ez itt fölül, félkörívben a Felvidékem…és hangja elakadt és a szemét maszatolta, de forgott a bicska a kezében, mert levágta a Délvidéket is, és ferdén Székelyországot. - És ott feküdt egy darab, felszabdalt szalonna.
- Na, kisfiam. Ezek a darabok nem a mienk. Ezt most a férgek eszik… csak ez itt középen, ezzel kell jóllaknunk… - és kis falatokat készített nekem.
- Na, ezek itt a Te katonáid. Ez..., várjá ez csak egy baka, azt eszem én, de ez tábornok, mert csík van a gatyájában…

És amíg ettem magyarázott, de előbb meghámozta a „hajmát”. Katonáim először csak Attila serege volt, aztán Hét vezér, István meg Koppány, de Istvánt vágta ketté…, meg Béla, Mátyás, Rákóczi..később labancok meg kurucok… és mire vége lett a csatának, jó laktunk.

- Na, így vót ez.- azzal akkora barackot kaptam a fejemre, hogy még most is érzem…és eltörölte a bicskát a gatya szárában.

Így volt ez akkor is, amikor ebéd után megölelte nagyapámat, és megcsókolta, de a bicskáját a farzsebében csúsztatta, majd mosolyogva lefeküdt a diófa alá aludni.
Később Dédanyám szaladt be zokogva, de én odamentem Dédapámhoz, aki még mindig mosolygott és megsimogattam arcát, mert a „köszönöm” szót még nem tudtam volna kimondani…

Az Idő láthatatlan kereke tovább gördült és begurult valami ismeretlen helyre.
Nekem úgy hozta sorsom, hogy felnőttem és kirakós játékot játszom őseim történeteivel, de vannak olyan szálak, aminek a végét nem lelem.

Nagyapám a bicskáját soha nem adta ki a kezéből, csak néha a köszörűs cigánynak, hogy megélezze. Egy nap viszont a konyha asztalon felejtette, mert sürgősen elhívták a Reptérre. Biciklivel jöttek érte 1944-ben, és a kis konyha ablakon kiabáltak fel:

- Vendi! Azonnal gyere!

Délutánra romokban állt a reptér mert a németek lebombázták. Nagyanyám a fiókba hajította és évekig hozzá sem nyúlt. Következő évben megszületett Édesapám és az övé lett.

Apám rendkívül konok ember volt, olyan szittya puklival a fején, hogy szinte háton is alig tudott aludni…és ő sem adta ki kezéből.

Már 20 éves is elmúltam, amikor elmesélt dolgokat sorsunk nagy és le nem jegyzett törmelék történetéből, de a kést csak a kezéből mutatta meg.

De sokat sírtam, hogy adja nekem, de hajthatatlan volt.

1986 január 6-án a kórházban látogattam meg és az a nagy és erős konok ember, egy kicsi és csíkos pizsamában várt az ágy szélén és úgy mosolygott, mint Dédapám.
Lebegett rajta a pizsama, mint egy madárijesztőn a rongyok és erőtlen volt, mint a tavaszi szellő. Megölelt. Megcsókolt.

- Itt van fiam pár dolog, ezt vidd haza, nem sokára úgyis megyek…

Otthon kiraktam pár, szinte gyerek méretű ruhát a szennyesbe, néhány megkezdett üdítős palackot… „Ezeket miért küldte haza…” álmélkodtam és álltam a konyha asztalnál és a következő pillanatban a táskából földre zuhant apám bicskája…

Belerogytam a székbe, markoltam és szorítottam a bicskát és egy óra múlva hívtak a kórházból, hogy… de leraktam a telefont…

Látod Uram… csak ennyi ez el fog férni egy szamárfülben is… és… és… érzem már dél is elmúlt, ideje lenne haza mennem.

Haza a tanyámra.

Írta: Lakatos Laci, betyár