Konok Péter: Miért nem?

A szüleim meséltek a bombákról. A hangokról. A búgásról, ahogy a közönyös Liberatorok lustán beúsztak föléjük (föléjük, akik gyerekek voltak, nem pusztítandó vasút vagy gyárüzem), ahogy nem lehetett tudni, hová, mikor zuhan a programozott halál, ahogy tíz centi vagy húsz másodperc lehetett a választóvonal. Ahogy tíz körömmel bevakarták magukat a földbe, bárhová, csak a légópincébe nem, mert elviselhetetlen volt a gondolat, hogy a föld megfojtja őket, hogy rájuk szakad.

Én semmit nem tudok erről; nekem ezek csak történetek. De a szüleim máig nyugtalanok lesznek a repülőgépek (kövér, derűs fémszivarok itt és most, kövér, derűs emberek szállnak rajtuk új élmények felé, én is kövér, derűs ember szeretnék lenni, eltépve a gravitáció érthetetlen nyűgeit) búgásától. Én ezt csak elképzelni tudom (én ezt nem tudom elképzelni; nem lehet).

De máshol (még máshol) ez a valóság. Most.

És mégis vannak emberek, vannak intézmények, kormányok, pártok, de főleg emberek – ott ülnek mellettünk a buszon, kommentelnek a posztjaink alatt, ha szelfit lövünk valahol, ott téblábolnak a háttérben, elköltik a pénzünket, ünnepelik magukat –, akik azt mondják: hajrá! Minket nem érdekel. Egyéni nyomor. Ne tessék ezzel belerondítani szánalmas életünkbe. Menjetek vissza.

Arcuk, mint a bombák. Hangjuk bombázók motorjainak búgása. Azzal kívánnak jó éjszakát a saját gyerekeiknek. Búgnak. Utána jól alszanak.

Szégyellem, hogy vannak. Lassan már azt is szégyellem, hogy vagyok.