Konok Péter: Erektilis diszfunkció

Köznyelven impotencia, de az orvosi nyelv ennél szemérmesebb, erektilis diszfunkció, azt mondják inkább (voltam már én elszenvedője olyan beszélgetésnek, hogy „- Konok úr, a feleségének sajnos malignus glioblasztomája van. - Vagyis rosszindulatú agydaganata? - Igen, úgy is mondhatjuk”), szóval merevedési zavar.

Mikor lenne hol, lenne kivel, lenne mivel, de a mivel nem működik, vagy nem úgy, saját utakat jár be, kornyadozik, mint az elfakuló fákról lógó őszi délután.

Nem, ne tessék örülni, nem fülledt hálószobatitkaimat akarom itt kiszellőztetni. A társadalmunk él az erektilis diszfunkció állapotában. Mi mindannyian. Mert lenne hol, ez itt a mi országunk, mi voltunk itt előbb, ezek csak úgy idenőttek, mint járdarepedésbe a kőtörőfű, mint seggünkre a pattanás, és ezen nem változtat, hogy Felcsúton ötvenegynehány éve megszületett egy kis párttitkárgyerek - a hatalmuk az, ami a fejünkre nőtt, belenőtt a zsebünkbe, az életünkbe, a gondolatainkba, beköltözött, mint egy nagypofájú albérlő, aki a nevére íratta a lakást, és a kapu elé pakolta a bőröndünket.

Lenne kivel is, akárhogyan, de mi vagyunk a többség, azon a szűk másfélmillió elbódított hívőn kívül, akiknek nagyjából mindegy, ők ezt a csapatot választották drukkolásuk tárgyává, és ebből csak valami óriási csalódás billentheti ki őket (már ha egyáltalán), vagyunk hét-nyolcmillióan, akiknek elég ebből az egészből.

És persze elvileg lenne mivel is, ez részben az előző kettőből jön, ha van hol és kivel, akkor a mivel tulajdonképpen adja magát, hát magunkkal, a tömegeinkkel, az elégedetlenségünkkel, a felháborodásunkkal. Csak hát bízunk abban, hogy az elvileg az aktusra szolgáló szerveink (ez az egész szervezeti nomenklatúra, amit politikai masinériának tekintünk) majd valahogy csak megtölti barlangos sejtjeit, kemény lesz és játékra , harcra kész.

Mert vágyaink, azok vannak, a politikai libidó még nem enyészett el, csak hát... szóval diszfunkciók vannak a merevedésben. Lazán vagyunk merevek.

Kéjeseket álmodunk néha, éjszakáinkat időnként heves polluciók színesítik, és még reggel is, akkor még igen, csak ne kellene felkelni rögtön! Aztán lelohad az aktivitás, és mi becsapottnak érezzük magunkat.

Ördögi kör ez: az újabb és újabb kudarcok, a „mi lehetett volna, ha” fiaskói (ha nem lett semmi, lehetett volna-e valami, régi dilemma) tesznek minket egyre tétovábbá, és vágyaink cseppet sem titokzatos tárgya, egy kissé élhetőbb ország, egy kissé emberibb társadalom, egyre messzebb kerülnek.

Nem, nincsenek válaszaim. Viagra? Lehet, bár azt mondják, veszélyesek a mellékhatásai. Meditáció? Alkohol? Új párkapcsolat? Szexi fehérneműk? Vagy majd elmúlik magától, és végre felegyenesedünk mégis?

Talán az a megoldás, hogy nem a konkrét, diszfunkcionáló szervre kellene összpontosítani, azt szuggerálni, átkozni, imádkozni hozzá. Agyban dől el a dolog, köztudottan az agyunk az elsődleges erogén zónánk.

És akkor talán az is kiderül: minden szervünk mi magunk vagyunk, a diszfunkcióink is mi magunk vagyunk, meg a funkcióink is. Ne hagyjuk magunkat elidegeníteni magunktól, ne hagyjuk, hogy a társadalmi hatalmat politikai masinériák szerkesszék a maguk kezébe, mint lelkes apukák a gyerek karácsonyra kapott modellvasútját.

Mástól csodát nem várhatunk. Magunktól csodát várni viszont a legfontosabb dolog. Anélkül semmi sem fog menni, és észre sem vesszük, már kasztrálnak minket.

Pedig, ahogy Peter Weiss írta a Marat/Sade-ban, „mit sem ér a forradalom, ha nincs benne általános bujálkodalom”, mert szex nélkül lehet élni, de nem jó. Mert lehet ugyan létezni egy apatikus, szociopata, habzsolháp társadalomban is, lehet vegetálni, kibekkelni, de szar (élni meg nemigen lehet benne). Kinek hiányzik ez? Ráadásul nem muszáj. Hát miért lenne az? Fejben dől el, mondom.

Ha a fejünket nem adjuk, menni fog. Hát ne adjuk a fejünket!