Édes Anna: Stációk

• Tíz perc nyugi – mondja Magdi és leroskad a székre. Nekem még van egy rakat adminisztrációm. Jézusom, mennyire utálom! Ami nincs lepapírozva, az nincs is.
• Ne örömködj, mindjárt megszólal a nővérhívó – vigyorgok rá kajánul. 

Két mutatóujjával keresztet formál, kancsalít piszkosul, és megátkoz.

• Hogy szakadjon ki a kesztyűd, amikor tisztázod a hasmenéses beteget!

Kedvelem Magdit. Amikor vele dolgozom, kicsit könnyebb a műszak. A pihenő ritka perceiben bohóckodása oldja a feszültséget.

• Vigyázz, mit kívánsz! Nagyanyám szerint visszaszáll az átok. 

Nevetünk. Kivágódik az ajtó. Erika ront a nővérszobába. Nem szeretem őt, ha rajtam múlna, nem dolgozhatna itt! Középkorú, szőkére festett hajjal, eszméletlen egóval.

• Végem van – sivítja. – Láttátok az új csajt?
• Láttuk. És?
• Mit és? Hát, cigány! – vágja oda. A hangja remeg a gyűlölettől.

Magdi keze a kilincsen, visszafordul, már nem nevet. Döbbenten nézek Erikára.

• Mi van? Eddig ez nem volt gond. Az embert nem a bőrszíne, a nemi identitása, határozza meg!
• Na, én ugyan nem dolgozom vele! – replikázik tovább. – Különben is veled van beosztva – néz rám és a hangjából rám ömlik fél liter sósav. – Dajkáld akkor te!

Mielőtt bármit mondhatnék, belép a lány.Vékony, kedves arc, barna szemek. A haja befonva. Mosolyog.

• Sziasztok. Új vagyok, ma kezdek. Rostás Melinda a nevem. A főnővér mondta, keressem Annát, ő majd mindent megmutat, betanít.

Félszegen áll és ránk néz. Rámosolygok.

• Én vagyok Anna! Mindjárt megyünk. Visszarakom a papírokat a dossziéba. Szemem sarkából látom, ahogy Erika megvetően végigméri a lányt és kivonul.

Melinda jön velem. Mindent megmutatok neki. Szótlanul, komoly arccal figyel. Bekötök egy infúziót.

• A következőt te csinálod – mondom. Biztatóan rámosolygok. Látom, hogy izgul. – Nyugi, a huszadiknál már oda sem nézel.

Hálásan mosolyog. Gyorsan telik a nap. A lány meglepően ügyes. Kedves a betegekkel, kezdő létére minden feladatot villámgyorsan megért, megold. Emlékszem, mennyire izgultam én is, amikor először szúrtam tűt emberbe. Annyi narancsot azóta sem ettem. Otthon a narancsokat szúrtam subcutan, és muszkus. Aztán megettem őket. Még ma is nevetek, ha eszembe jut. Telnek a hónapok. Melinda elnyerte mindenki tiszteletét. Pontos, gyors, empatikus, halk szavú, kedves. Minden megvan benne, ami ehhez a pályához nélkülözhetetlen.

Megint egy műszakban vagyunk. Bolond nap van. Rohanás, a kórtermekben iszonyú a meleg. Ápolók, betegek egyformán szenvednek. Viszem a vérmintákat a laborba. Hirtelen megtorpanok. Melinda a folyóson az ablaknál áll, kifelé néz. Mi a fene? Soha nem lóg. Rossz érzésem van. Mögé lépek.

• Mi a baj? – kérdezem. 

Nagyon lassan megfordul. Folynak a könnyei.

• Semmi – feleli és próbál mosolyogni.

Menni akar. Megfogom a karját.

• Engem nem versz át! Tudni akarom, mi bajod!

Akadozva beszélni kezd.

• A kettesbe vittem a clexane injekciót, a hölgy, akit egy hete műtöttek, azt mondta, hozzá ugyan egy cigány lány nem fog nyúlni! Kijöttem. Megszokhatnám már, de valahogy nem megy. Bármit teszek, rajtam a bélyeg. Úgy érzem magam, mint a marhák, akiknek billog van a homlokán.

Megint sírni kezd.

• Na, most szépen vidd le a vérmintákat a laborba. Majd én megszúrom. És nem akarom ezt a hülyeséget még egyszer hallani! Kiváló nővér vagy! Mindenki szeret itt.

Megsimítom a karját. Elindul. Nekem kell néhány perc, amíg lecsillapodom. Iszonyú dühös vagyok! Picit gondolkodom, megvan a mesém, remélem beveszi Miss sztereotípia. Indulás!

Belépek a kettesbe. Malvin néni széles mosollyal fogad.

• De jó, hogy maga jött, kedveském, az összes nővér közül maga szúr a legjobban.
• Köszönöm, örülök – válaszolom, én is mosolygok. 

Tudom, hogy minden nővérnek ezt mondja. Megszúrom. Mellesleg, csak úgy szórakozottan megkérdem.

• Melinda nővérrel mi volt a baj?

Cinkosan lehalkítja a hangját.

• Jaj, kedvesem, ő egy cigánylány, nem is értem, mit keres itt? Engem nem érinthet meg egy cigány sem!

Teátrális mozdulattal a számra teszem a kezem.

• Úristen, én pedig még átkötöttem a sebeit, megfürdettem Malvinka. – Értetlenül néz rám. – Én is cigány vagyok! Szőke cigány. Nem tudta?

Ránézek. Leírhatatlan döbbenet az arcán. Gyorsan lelépek. Szinte futva megyek a nővérszobáig. Becsukom az ajtót és hangosan nevetek, nem tudom abbahagyni. Melinda azóta is velünk dolgozik. Büszke vagyok rá, hogy én tanítottam be! Tavaly, kiváló munkájáért Semmelweis díjat kapott! Minden tiszteletem a tiétek, akik nem adjátok fel, ha arcotokba üt a butaság embertelen ökle.