A portót természetesen fizetem. Sőt, válaszblanketta is van, csak kiollózom, mint Schmitt Pál a bolgárokat, és máris áradnak rám a jó hírek. Ott a cím is: „Miniszterelnökség, Budapest 1848”. 1848. Köszönöm, drága Viktor, hogy már így kora reggel megnevettettél. Te minden részletre ügyelsz, bár esetleg lehetne Pest-Buda. Vagy Olmütz.
Kétségkívül kedves gesztus ez tőled, bár így ősz legelején kevésbé értékelem; gyújtósra még nincs szükségem, klotyópapírnak meg kemény, igazán küldhetnéd kissé puhítva, akár tekercsben is, ha már így költségekbe vered engem. És ha már úgy, akkor azért legyen rajta a mosolygó arcod minden egyes lapocskán! Ennek például örülnék, mert eléggé sekélyes csávó vagyok, olcsó örömeim vannak. Drágább örömöket nem engedhetsz meg nekem.
Mindenesetre most abban az örömhírben részesítesz, hogy itt minden milyen egyre jobb, csak a migránsok ne lennének, meg Európa, meg a Soros-civilek, meg gravitáció. De csapataink mozgósítva, minden fronton. Hát gratulálok, komolyan. Milyen kár, hogy magamról én nem írhatok Neked hasonló jókat, mert hát úgy tűnik, mentül több a jószág a te dús, füves legelőiden (melyek érdekes módon szaporodnak és sokasodnak), én annál inkább bújom a mindenféle bio-füveskönyveket, hogy miféle ehetőség nő még szerte az árokparton.
Ezúton közölném veled, hogy a libapimpó és a szőrös disznóparéj baromi rágós, de még a közönséges bűzaszatot sem téveszteném össze egy vaktesztben a zsenge árticsókával, különösen, hogy ez utóbbit mostanában legfeljebb fényképen csodálom. Szép, az már szentigaz. Kár is lenne, ha a ronda proli pofámmal felhabzsolnám. Viszont mindegyik ilyen remek gyomban rengeteg a vitamin, és ha nincs kenyérvirágom, hát majd zabálok bábakalácsot, bár kissé szúrós.
Köszönöm néked, hogy ennyit fáradozol az egészségemért, és saját koleszterinszinteddel mit sem törődve eszed el előlem a zsírdús kézműves parasztsonkákat és az egészségtelen, füstölt és paprikázott-fokhagymázott kolbászárut, a cuppogós, dús csülköket és a ropogós-illatos libatepertőt... sajnos a mirigyeim még nem nőttek fel mindennek étoszához, lám, hát most is nem lenyálaztam itt a klaviatúrát...? Örömmel tölt el, hogy saját táplálkozásom gyökeres-leveles reformjával apró tégla lehetek a nemzeti reformok Nagy Stadionjának dicsőségfalában. Minden egyes lefaragott kalóriám beletuszkolódik a Nemzeti Együttműködés Feneketlen Bendőjébe, ami emészt és feldolgoz, amíg mi, mintegy a nemzet, ütemesen korgunk hozzá.
Szerencsére a gyerek hamar feltalálta magát, az ő korában az ember még érdeklődve, szívesen eszik hőscincért és fakérget (ingyen étkezés, bizony!), bár tegnap rajtakaptam, hogy kirágta a CBA-reklámújságból a sajtos parizer fényképét. Van memóriája, mi? Viszont a macskáim határozottan indignálódottak, amikor ölre megyek velük megcsócsált egereikért. De hát emberek vagyunk: bennem túlteng a belátás, van morális tartásom, nemzeti kötelességtudatom. Sőt: elérted, hogy - eltévedt bárányként, tékozló fiúként - megtérjek az Anyaszentegyház hangsúlyosan magyar állampolgárok felé kitárt kebelére is. A szóbeszéd szerint a helyi plébános szentáldozáskor szép, vastag, kövér szelet ostyákat osztogat. Mert hát bankdémonűzés ide, reformműködés oda, eléggé érezhető, hogy a ti országotok – ha a finanszírozásától eltekintünk – sajnos nem e világból való.
Konok Péter
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.