Alig tíz nappal korábban a forradalom ünnepén, a mai Magyarország elnöke és miniszterelnöke szokott módon külföldre ment az ünnep elől.
A temetésen hátul álltam. Előttem ezernyi emberfej - túlnyomó részük fehér. Aki mögöttem állt, eggyel több őszhajút számolhatott. Harminckörülit csak egy a tömegen áthatoló ügybuzgó titkosszolgát láttam. És Danielát, aki mellettem állt.
A temetésen, bár Göncz nyilvánvaló kérése volt hogy ne történjék ilyen, megjelent Orbán Viktor. Lévai Anikóval érkezett. Besiettek a tömegbe, megálltak egy kicsit, majd még bőven a szertartás vége előtt sietve távoztak. Orbán nem temetni jött. Ott lenni jött. Egyetlen talpalatnyi helyet sem hagy szimbolikusan elfoglalatlanul. Nincs kegyelet: ez már az ő országa, mind a 93ezer négyzetkilométer, benne a sírhely három négyzetmétere is. Értésünkre adta.
1989 június 16-án, amikor még nem ez az ember, hanem a demokráciáért, nyugatos, a szabadság és emberi jogok primátusán nyugvó ország létrehozásáért elkötelezett ifjú volt, Orbán és Mécs Imre ugyanazon a hajóorrot formázó pulpituson álltak a Hősök terén.
2015 november 6-a kegyelmes napsütéssel derűssé lett délutánján a szabad és független Magyarország minden tekintetben első köztársasági elnökének sírja mellett már csak Mécs Imre állt. Ő búcsúzott egykori börtön és cellatársától.
Rajk László pedig, aki akkor Bachman Gáborral közösen tervezte Nagy Imre és mártírtársainak katafalkját, s hozzá a hajórrot is, nem messze tőlem. Amilyen nagyszabású külsőségek között jött létre június 16-a felemelő élményéből a kommunista múltját levedlő ország, éppoly puritán és semleges látványvilág körítette a kimúltát tegnap, november 6-án.
Mécs és a pannonhalmi főapát, Várszegi Asztrik is egyszerű volt, keresetlen, személyes. Göncz legidősebb unokája pedig intelligens és szellemes. Ezt a megfogyott, elöregedett közösséget sohasem lehetett dagályossággal, túlzott patetizmussal vádolni.
Göncz temetése is ilyen volt. Halk. Legerősebb pillanatában, Koncz Zsuzsa éneklése alatt mindenki magasba emelte a halottnak hozott virágját, s a fejek fölött - mintha összebeszéltünk volna - kizárólag sárga és fehérfejű rózsák színes kárpitja feszült ki. Mécs, akárcsak akkor a születés órájában, most is felkérte a jelenlévőket: fogják meg egymás kezét és egy percig némán emlékezzenek. Akkor Rőhrig Géza és Rády Kriszta kezét fogtam.
Akkor éreztem a százezernyi emberek véráramlása lüktetéséből, szívveréséből összeadódott áramló energiát. Most Daniela kezét fogtam és egy ismeretlen asszonyét. Nem volt áramlás. Csend volt. Kevéssel előbb a nap is lement szemközt a hegy mögött. Gyorsan hülő, hideg alkony ereszkedett alá.
A temetés után Mécs Imre a Kossuth téren mondta el teljes búcsúztató beszédét.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.