Egyik kedvencem Moldova Györgytől a Titkos záradék c. novelláskötet. Abból is kiemelt helyen az alábbi írás.
Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: doktor Káró Medárd nyugdíjas jogász vagyok, a Rottenbiller utca 93/A lakóbizottságának elnöke. Házunkat a legelhanyagoltabb pesti bérházak között tartották számon, az Ingatlankezelőnél Árpád ház fedőnéven szerepelt, mert utoljára II. Endre idejében renoválták. Utána már csak a tatárok tatarozták.
Ha valamelyik lakó köhögni akart a nap folyamán, köteles volt legkésőbb reggel hatig bejelenteni nálam, hogy a bérlőknek legyen idejük megfelelő aládúcolással biztosítani a plafont, így is előfordult, hogy egy-egy kirepülő ajtót a tulajdonos lepkehálóval kergetett Veresegyházig.
De mindez eltörpült a háztetőnk állapota mellett. Még nem sikerült helyrehozni azt a pusztítást, melyet az 1792-es szokatlanul kemény tél okozott a cserepekben, a padlástérben hatalmas tó keletkezett. Többször is bejelentettem az illetékeseknek, belátták, hogy ez így nem mehet tovább, és néhány aranyhalat telepítettek a tóba.
Eleséget sajnos nem adtak velük, így a halak a száradni kiakasztott fehérneművel táplálkoztak. Mikor a falánk állatok egyetlen jó jégernadrágomat is megzabálták, még egyszer, utoljára berohantam az Ingatlankezelő Vállalathoz.
Azzal fenyegetődztem, hogy feljelentem őket, de a szemembe nevettek. Vegye tudomásul – mondták –, hogy mi állami vállalat vagyunk, és ha minket feljelent, akkor feljelenti magát az államot is. Mit tehettem mást? Feljelentettem az államot.
A bíróság hosszú ideig tárgyalta a feljelentést, aztán a következő ítéletet hozta: „Ítélet felperes doktor Káró Medárd, Budapest VIII. kerület, Rottenbiller utca 93/A és alperes Magyar Népköztársaság, Naprendszer, Közép-Európa kissé balra pörében. Bár felperes panasza több szempontból is megalapozottnak bizonyult, alperes Magyar Népköztársaság nehéz anyagi helyzetére való tekintettel követelését a tető ügyében nem tartjuk teljesíthetőnek.”
Én természetesen nem fogadtam el ezt az indokolást, ha az alperesnek telik arra, hogy a legkülönfélébb országoknak kölcsönöket adjon, akkor jusson neki a mi tetőnkre is. De fellebbezésemre a bíróság csak annyit felelt: ha a Rottenbiller utca 93/A-nak nem tetszik az állam, akkor keressen magának egy másik államot.
Ez adta az ötletet végső döntésünkhöz: az állam nem teljesítette a kötelességét velünk szemben, tehát a mi kötelezettségünk is megszűnt vele szemben. A lakóbizottság úgy döntött, hogy házunk azonnali hatállyal kilép a Magyar Népköztársaság állami kötelékéből, és Rottenbiller utca 93/A néven alkotmányos köztársasággá alakul át.
Hangsúlyoztuk, hogy a szocialista bérleti szerződéssel elégedettek voltunk, hiszen ez szüntette meg lakónak lakó által való kizsákmányolását, csak a HKI méltánytalanságai kényszerítettek minket a kiválásra.
Mint egykori jogász, én dolgoztam ki az új alkotmány alapelveit. Határaink keletre a Rottenbiller utca 93., nyugatra a Rottenbiller utca 93/B és a Valancsák bácsi zöldségesbódéja. Délre és északra pedig szilárd és örök természetes határ: a csatornázási munkálatok védték köztársaságunkat.
Vezető szerveinket a gangon választottuk meg, közfelkiáltással, illetve a magasabb emeletekről közlekiáltással. Köztársasági elnökké az örökké fontoskodó Snévejsz bácsit neveztük ki, így akartuk biztosítani, hogy ne szóljon bele semmibe. A kormányzótanácsba beválasztottuk a házban lakó nemzetiségek képviselőjét is: Kolompár Ferdinánd nagybőgőst.
Gazdasági rendünk alapja a földszinten működő túróköpülő szövetkezet volt. Mikor megteremtettük saját pénzünket, a szövetkezet termelése szolgált fedezetül, ezért valutánkat túrónak neveztük el. A túró a világpiacon körülbelül pariban állt a forinttal.
Hadseregünket a második emeleten lakó Macskássy Lajos pénzügyi másodfürkész alkotta. A kormánnyal egyetértésben kijelentette, hogy nem szándékozik kilépni a Rottenbiller utcai védelmi szerződés kötelékéből, hiába ígértek neki egy jól menő trafikot a Hunyadi téren.
Az olyan szomszédos hatalmak, mint a Rottenbiller utca 93. és a Lövölde tér 46., mégis ellenségesen fogadták a hírt, hogy önálló állammá alakultunk át. Titokban attól féltek, hogy visszaköveteljük azt az alagsori mosókonyhát, mely eredetileg a mi házunkhoz tartozott, de ők a háború alatt elfalazták maguknak. Mi sietve kijelentettük, hogy nincsenek területi igényeink, de ők gúnyhadjáratot indítottak ellenünk. Például azt híresztelték, hogy államunk új telefonszámot kapott: négy-öt hét, egy-kettő nulla.
De ezek a rágalmak nem gátolták előrehaladásunkat, a posta egymás után hozta a táviratokat, melyekben a legkülönfélébb országok ismerték el köztársaságunkat. Utolsónak az Egyesült Arab Köztársaság jelentkezett, ők valószínűleg név133adónknak, Rottenbiller Lipótnak származásával kapcsolatban tápláltak fenntartásokat.
Abban már semmi rendkívülit nem találtunk, hogy meghívtak minket az ENSZ soron következő közgyűlésére. Küldöttségünket én vezettem, tagja volt Snévejsz Benedek államfő, Nemoda Buda nemzetközi hálókocsi-kalauz, külügyminiszter – bár ellene szólt, hogy a magyar diplomáciai gyakorlattal ellentétben több idegen nyelven is kitűnően beszélt – és Borbola néni, az ő útiköltségét disszidált lánya fizette.
Az ülésszakon követett taktikánk egyszerű volt, de roppant eredményes. Felismertük, hogy egy kis ország hírnevének semmi sem árt annyira, mint az állandó helyeslés, ezért bárki bármilyen határozatot terjesztett elő, a mi küldöttségünk azonnal tiltakozott.
Valahányszor a hangosbeszélő bejelentette, hogy Nemoda Buda professzor, a Rottenbiller utca 93/A külügyminisztere következik szólásra, és Nemoda kezében a jegylyukasztóval fellépett az emelvényre, kitört a tapsvihar, és a küldöttek már lapoztak is előre a következő javaslathoz.
Ezt az ülésszakot, melyen egyetlen határozat sem született, a történelem mindmáig az Egyesült Nemzetek legáldásosabb fejezetének tekinti.
Számtalan jel mutatta, hogy köztársaságunk tekintélyben megerősödve került ki az ülésszakból. A világsajtó magatartásunk elismeréseként, a „megingathatatlan ingatlan” nevet adományozta nekünk. Sikerült nagy nemzetközi kölcsönt felvennünk Borbola néni fülbevalójára, az összegből konvertibilis valutává fejlesztettük a túrót, új vagy Noszlopy túró néven. Ezentúl, ha Borbola néni lement a Közértbe szalámit vásárolni, mindig rászólt a segédre: a végét meg a madzagot adja el forintért, nekem vágjon középről a valutámért.
Tudtuk, hogy további érvényesülésünk útját a turizmusban, házunk természeti és történelmi látványosságaiban kell keresnünk. Lépcsőházunkban páratlan értékű penészgomba-gyűjteményt állítottunk ki, ezenkívül mi dicsekedhettünk Európa legrégibb vízvezetékével, és az első csődugulásról már Anonymus is említést tesz.
A távoli Klauzál téren lakók egész héten gyűjtötték a pénzt, hogy eljöhessenek egy kis levegőváltozásra a Rottenbiller utcába. Határátkelő-helyeinken különösen péntek délután álltak sokan, a környéken ugyanis ebben az időpontban tartották a légófoglalkozásokat.
Sajnos, sokkal többen jöttek hozzánk, mint ahányan elmentek, városszerte szokássá vált, hogy aki elitta a fizetését, nálunk kért politikai menedékjogot a felesége elől. Egyenesen hozzánk jött a magyar bumerángválogatott is, mely sikertelen olimpiai szereplése után nem mert hazamenni, és a magyar futballcsapat sepregetője, akire állami lépcsőnk tisztán tartását bíztuk.
A legkomolyabb formában felmerült, hogy az 1980-as olimpiát a Rottenbiller utca 93/A rendezi meg. Sir Avery Brundage főleg az úszóversenyek tervezett színhelyétől, a padlástól volt elragadtatva, mely a világ legmagasabban fekvő tavának számított.
A megnövekedett forgalmat nehezen bírtuk szálláshellyel, még a fregoli drótjain is aludt néhány ruhacsíptetővel rögzített vendég. Mivel szélességben nem terjeszkedhettünk, fölfelé kellett törnünk, gázzal töltött lebegő szállodákat építettünk. Ezeknek a légváraknak a tervezését a szakma legjobb specialistái, a magyar közgazdasági szakértők végezték.
Sajnos, a légvárak nem nőttek az égig, egy kez135detben zseniálisnak látszó ötlet köztársaságunk teljes pusztulását eredményezte.
Abból az elvből kiindulva, hogy a gyár a dolgozóké, a legkülönfélébb magyar nagyüzemek társtulajdonosai voltunk – ott dolgozó lakótársaink révén. Mi közöltük Magyarországgal, hogy lemondunk az állampolgárainkra jutó részről, és kérjük, hogy pénzbeli ellenértékét utalják át a kincstárunkba.
Nagy összegre nem számítottunk, úgy terveztük, valamennyit hozzáteszünk a saját zsebünkből, és veszünk Snévejsz bácsinak egy új svájcisapkát, de a magyar állam nem készpénzben fizetett, hanem megváltásként nekünk adta az Ingatlankezelő Vállalatot – gebinben.
Ez volt a leggaládabb támadás, melyet egy nagyhatalom egy kis ország ellen intézett. A befolyó lakbérekből nekünk kellett helyrehozni minden beázott tetőt, minden csöpögő csapot a Rottenbiller utcában. Pillanatok alatt tönkrementünk, még a zálogcéduláink is zálogba kerültek, és az egész köztársaság összesen egy heringet vacsorázott.
Még egy darabig fenn tudtuk tartani magunkat, mert néhány nyugati állam nagy összegű kölcsönökkel támogatott minket, de a Lövölde téri csőtörésnél felmerülő költségek végképp megingatták az Egyesült Államok pénzügyi egyensúlyát is.
Rottenbiller utca 93/A Alkotmányos Köztársaság
Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: doktor Káró Medárd nyugdíjas jogász vagyok, a Rottenbiller utca 93/A lakóbizottságának elnöke. Házunkat a legelhanyagoltabb pesti bérházak között tartották számon, az Ingatlankezelőnél Árpád ház fedőnéven szerepelt, mert utoljára II. Endre idejében renoválták. Utána már csak a tatárok tatarozták.
Ha valamelyik lakó köhögni akart a nap folyamán, köteles volt legkésőbb reggel hatig bejelenteni nálam, hogy a bérlőknek legyen idejük megfelelő aládúcolással biztosítani a plafont, így is előfordult, hogy egy-egy kirepülő ajtót a tulajdonos lepkehálóval kergetett Veresegyházig.
De mindez eltörpült a háztetőnk állapota mellett. Még nem sikerült helyrehozni azt a pusztítást, melyet az 1792-es szokatlanul kemény tél okozott a cserepekben, a padlástérben hatalmas tó keletkezett. Többször is bejelentettem az illetékeseknek, belátták, hogy ez így nem mehet tovább, és néhány aranyhalat telepítettek a tóba.
Eleséget sajnos nem adtak velük, így a halak a száradni kiakasztott fehérneművel táplálkoztak. Mikor a falánk állatok egyetlen jó jégernadrágomat is megzabálták, még egyszer, utoljára berohantam az Ingatlankezelő Vállalathoz.
Azzal fenyegetődztem, hogy feljelentem őket, de a szemembe nevettek. Vegye tudomásul – mondták –, hogy mi állami vállalat vagyunk, és ha minket feljelent, akkor feljelenti magát az államot is. Mit tehettem mást? Feljelentettem az államot.
A bíróság hosszú ideig tárgyalta a feljelentést, aztán a következő ítéletet hozta: „Ítélet felperes doktor Káró Medárd, Budapest VIII. kerület, Rottenbiller utca 93/A és alperes Magyar Népköztársaság, Naprendszer, Közép-Európa kissé balra pörében. Bár felperes panasza több szempontból is megalapozottnak bizonyult, alperes Magyar Népköztársaság nehéz anyagi helyzetére való tekintettel követelését a tető ügyében nem tartjuk teljesíthetőnek.”
Én természetesen nem fogadtam el ezt az indokolást, ha az alperesnek telik arra, hogy a legkülönfélébb országoknak kölcsönöket adjon, akkor jusson neki a mi tetőnkre is. De fellebbezésemre a bíróság csak annyit felelt: ha a Rottenbiller utca 93/A-nak nem tetszik az állam, akkor keressen magának egy másik államot.
Ez adta az ötletet végső döntésünkhöz: az állam nem teljesítette a kötelességét velünk szemben, tehát a mi kötelezettségünk is megszűnt vele szemben. A lakóbizottság úgy döntött, hogy házunk azonnali hatállyal kilép a Magyar Népköztársaság állami kötelékéből, és Rottenbiller utca 93/A néven alkotmányos köztársasággá alakul át.
Hangsúlyoztuk, hogy a szocialista bérleti szerződéssel elégedettek voltunk, hiszen ez szüntette meg lakónak lakó által való kizsákmányolását, csak a HKI méltánytalanságai kényszerítettek minket a kiválásra.
Mint egykori jogász, én dolgoztam ki az új alkotmány alapelveit. Határaink keletre a Rottenbiller utca 93., nyugatra a Rottenbiller utca 93/B és a Valancsák bácsi zöldségesbódéja. Délre és északra pedig szilárd és örök természetes határ: a csatornázási munkálatok védték köztársaságunkat.
Vezető szerveinket a gangon választottuk meg, közfelkiáltással, illetve a magasabb emeletekről közlekiáltással. Köztársasági elnökké az örökké fontoskodó Snévejsz bácsit neveztük ki, így akartuk biztosítani, hogy ne szóljon bele semmibe. A kormányzótanácsba beválasztottuk a házban lakó nemzetiségek képviselőjét is: Kolompár Ferdinánd nagybőgőst.
Gazdasági rendünk alapja a földszinten működő túróköpülő szövetkezet volt. Mikor megteremtettük saját pénzünket, a szövetkezet termelése szolgált fedezetül, ezért valutánkat túrónak neveztük el. A túró a világpiacon körülbelül pariban állt a forinttal.
Hadseregünket a második emeleten lakó Macskássy Lajos pénzügyi másodfürkész alkotta. A kormánnyal egyetértésben kijelentette, hogy nem szándékozik kilépni a Rottenbiller utcai védelmi szerződés kötelékéből, hiába ígértek neki egy jól menő trafikot a Hunyadi téren.
Az olyan szomszédos hatalmak, mint a Rottenbiller utca 93. és a Lövölde tér 46., mégis ellenségesen fogadták a hírt, hogy önálló állammá alakultunk át. Titokban attól féltek, hogy visszaköveteljük azt az alagsori mosókonyhát, mely eredetileg a mi házunkhoz tartozott, de ők a háború alatt elfalazták maguknak. Mi sietve kijelentettük, hogy nincsenek területi igényeink, de ők gúnyhadjáratot indítottak ellenünk. Például azt híresztelték, hogy államunk új telefonszámot kapott: négy-öt hét, egy-kettő nulla.
De ezek a rágalmak nem gátolták előrehaladásunkat, a posta egymás után hozta a táviratokat, melyekben a legkülönfélébb országok ismerték el köztársaságunkat. Utolsónak az Egyesült Arab Köztársaság jelentkezett, ők valószínűleg név133adónknak, Rottenbiller Lipótnak származásával kapcsolatban tápláltak fenntartásokat.
Abban már semmi rendkívülit nem találtunk, hogy meghívtak minket az ENSZ soron következő közgyűlésére. Küldöttségünket én vezettem, tagja volt Snévejsz Benedek államfő, Nemoda Buda nemzetközi hálókocsi-kalauz, külügyminiszter – bár ellene szólt, hogy a magyar diplomáciai gyakorlattal ellentétben több idegen nyelven is kitűnően beszélt – és Borbola néni, az ő útiköltségét disszidált lánya fizette.
Az ülésszakon követett taktikánk egyszerű volt, de roppant eredményes. Felismertük, hogy egy kis ország hírnevének semmi sem árt annyira, mint az állandó helyeslés, ezért bárki bármilyen határozatot terjesztett elő, a mi küldöttségünk azonnal tiltakozott.
Valahányszor a hangosbeszélő bejelentette, hogy Nemoda Buda professzor, a Rottenbiller utca 93/A külügyminisztere következik szólásra, és Nemoda kezében a jegylyukasztóval fellépett az emelvényre, kitört a tapsvihar, és a küldöttek már lapoztak is előre a következő javaslathoz.
Ezt az ülésszakot, melyen egyetlen határozat sem született, a történelem mindmáig az Egyesült Nemzetek legáldásosabb fejezetének tekinti.
Számtalan jel mutatta, hogy köztársaságunk tekintélyben megerősödve került ki az ülésszakból. A világsajtó magatartásunk elismeréseként, a „megingathatatlan ingatlan” nevet adományozta nekünk. Sikerült nagy nemzetközi kölcsönt felvennünk Borbola néni fülbevalójára, az összegből konvertibilis valutává fejlesztettük a túrót, új vagy Noszlopy túró néven. Ezentúl, ha Borbola néni lement a Közértbe szalámit vásárolni, mindig rászólt a segédre: a végét meg a madzagot adja el forintért, nekem vágjon középről a valutámért.
Tudtuk, hogy további érvényesülésünk útját a turizmusban, házunk természeti és történelmi látványosságaiban kell keresnünk. Lépcsőházunkban páratlan értékű penészgomba-gyűjteményt állítottunk ki, ezenkívül mi dicsekedhettünk Európa legrégibb vízvezetékével, és az első csődugulásról már Anonymus is említést tesz.
A távoli Klauzál téren lakók egész héten gyűjtötték a pénzt, hogy eljöhessenek egy kis levegőváltozásra a Rottenbiller utcába. Határátkelő-helyeinken különösen péntek délután álltak sokan, a környéken ugyanis ebben az időpontban tartották a légófoglalkozásokat.
Sajnos, sokkal többen jöttek hozzánk, mint ahányan elmentek, városszerte szokássá vált, hogy aki elitta a fizetését, nálunk kért politikai menedékjogot a felesége elől. Egyenesen hozzánk jött a magyar bumerángválogatott is, mely sikertelen olimpiai szereplése után nem mert hazamenni, és a magyar futballcsapat sepregetője, akire állami lépcsőnk tisztán tartását bíztuk.
A legkomolyabb formában felmerült, hogy az 1980-as olimpiát a Rottenbiller utca 93/A rendezi meg. Sir Avery Brundage főleg az úszóversenyek tervezett színhelyétől, a padlástól volt elragadtatva, mely a világ legmagasabban fekvő tavának számított.
A megnövekedett forgalmat nehezen bírtuk szálláshellyel, még a fregoli drótjain is aludt néhány ruhacsíptetővel rögzített vendég. Mivel szélességben nem terjeszkedhettünk, fölfelé kellett törnünk, gázzal töltött lebegő szállodákat építettünk. Ezeknek a légváraknak a tervezését a szakma legjobb specialistái, a magyar közgazdasági szakértők végezték.
Sajnos, a légvárak nem nőttek az égig, egy kez135detben zseniálisnak látszó ötlet köztársaságunk teljes pusztulását eredményezte.
Abból az elvből kiindulva, hogy a gyár a dolgozóké, a legkülönfélébb magyar nagyüzemek társtulajdonosai voltunk – ott dolgozó lakótársaink révén. Mi közöltük Magyarországgal, hogy lemondunk az állampolgárainkra jutó részről, és kérjük, hogy pénzbeli ellenértékét utalják át a kincstárunkba.
Nagy összegre nem számítottunk, úgy terveztük, valamennyit hozzáteszünk a saját zsebünkből, és veszünk Snévejsz bácsinak egy új svájcisapkát, de a magyar állam nem készpénzben fizetett, hanem megváltásként nekünk adta az Ingatlankezelő Vállalatot – gebinben.
Ez volt a leggaládabb támadás, melyet egy nagyhatalom egy kis ország ellen intézett. A befolyó lakbérekből nekünk kellett helyrehozni minden beázott tetőt, minden csöpögő csapot a Rottenbiller utcában. Pillanatok alatt tönkrementünk, még a zálogcéduláink is zálogba kerültek, és az egész köztársaság összesen egy heringet vacsorázott.
Még egy darabig fenn tudtuk tartani magunkat, mert néhány nyugati állam nagy összegű kölcsönökkel támogatott minket, de a Lövölde téri csőtörésnél felmerülő költségek végképp megingatták az Egyesült Államok pénzügyi egyensúlyát is.
Forrás és a teljes könyv: Petőfi Irodalmi Múzeum
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.