Nekidörhedt a „civileknek” a Magyar Idők, a közhivatalosság paksi atomórája. Nem kell itt a mindenféle odacelluxozott társadalmi időszámítás, mondja, harsogja, trombitálja a Magyar Idők, a nemzeti egységes időegység, a Széll Kálmán élettér elfakult monolit-kronométere.
Belefagytunk egy mindig újrakezdődő, körkörösen erősödő totális időszámításba.
Az ország egy időkapszula, konzervált romlott, dohos levegő, tolvajbukét énekel bele a pálinkától vérszomjas Malodor pállott szája. Belesuvadtunk a magyar időkbe, belélegezzük, köhögünk, tüdőnkre üszkösül a morbus hungaricus. Magyar idők. Olyan végtelenek. A magyar idők időtlenebbek más, hasonló időknél. A magyar idők örökkévalóak. Mifelénk a magyar napok másként szállnak, a magyar percek másként percegnek, másodperceink elsőrangúak. Egy munkaalapú társadalom órái és labórái.
A magyar időkben a jelen a múlt zárványa. Sajátos féregjárat.
A magyar időkben örökké tart a pozsonyi csata. 1944 szilvesztere 1944 január elsejére virrad, utána rögtön 1949 következik. Egymásra torlódnak a rétegek, vígan paroláznak nemzetvezetők és pártfőtitkárok, kakastollas vitézek és pufajkás erőlegények.
Borostyáncseppbe dermedt a magyar idő, mint peches ősmoszkitó, ódon vérszívó, amelybe belefagyott egy karmos-agyaras dinoszauruszvilág acsargó DNS-e.
A magyar idő - prolongált parazita. Bár nem is állati, álljunk meg a párhuzammal: sem a szúnyog, sem a tetű, sem a pióca, sem a kullancs, amik most így hirtelen eszembe jutottak, nem aljas, önző, beteges entitások; akkor már legyen inkább vámpír (prikulics, vészszipoly, nosferatu, upír, brukolak stb.), az most (a magyar mostban is) úgyis olyan trendi.
De nem ám a Max Schreck - Friedrich Murnau-féle dögvészes, penészlepte, éhesen nyikorgó bestia, vagy annak kinskii - herzogi tragikus változata; nem is a Bram Stoker megálmodta, Lugosi Béla magyar akcentusával beszélő arisztokratikusan dekadens, szívdöglesztő, démonian erotikus szörnyeteg. Apró, szürke, kellemetlen élősködőkről van itt szó, emberformájú idegenekről, a tehetetlenség és az elidegenedettség zsizsegő vámszedőiről. Ott rajzanak a falban, mint Lovecraft patkányai, ránk kacsintanak a villanyszámláról, köszönnek a trafikban, barackfát jódliznak a rádióban, kattannak a telefonban, elrágják a fák törzsét, befurakodnak az emberek agyába.
Ezek a poros kis izék, a magyar idők vámpírhordái súlyos társadalmi mutációk. Tünetek.
A magyar idők magyar erkölcsösei. Teiresziásznak hívják vak komondoraikat.
A magyar időkben híre sincs a télnek. Fényeskedjék örök tavasz. Szittya pitypang. Táltos fehérlóhere.
Mérgezett bezárvány a magyar idő, állandósult frontátvonulás.
Humánmeteorológiai hatása egyenesen dögletes.
Belefagytunk egy mindig újrakezdődő, körkörösen erősödő totális időszámításba.
Az ország egy időkapszula, konzervált romlott, dohos levegő, tolvajbukét énekel bele a pálinkától vérszomjas Malodor pállott szája. Belesuvadtunk a magyar időkbe, belélegezzük, köhögünk, tüdőnkre üszkösül a morbus hungaricus. Magyar idők. Olyan végtelenek. A magyar idők időtlenebbek más, hasonló időknél. A magyar idők örökkévalóak. Mifelénk a magyar napok másként szállnak, a magyar percek másként percegnek, másodperceink elsőrangúak. Egy munkaalapú társadalom órái és labórái.
A magyar időkben a jelen a múlt zárványa. Sajátos féregjárat.
A magyar időkben örökké tart a pozsonyi csata. 1944 szilvesztere 1944 január elsejére virrad, utána rögtön 1949 következik. Egymásra torlódnak a rétegek, vígan paroláznak nemzetvezetők és pártfőtitkárok, kakastollas vitézek és pufajkás erőlegények.
Borostyáncseppbe dermedt a magyar idő, mint peches ősmoszkitó, ódon vérszívó, amelybe belefagyott egy karmos-agyaras dinoszauruszvilág acsargó DNS-e.
A magyar idő - prolongált parazita. Bár nem is állati, álljunk meg a párhuzammal: sem a szúnyog, sem a tetű, sem a pióca, sem a kullancs, amik most így hirtelen eszembe jutottak, nem aljas, önző, beteges entitások; akkor már legyen inkább vámpír (prikulics, vészszipoly, nosferatu, upír, brukolak stb.), az most (a magyar mostban is) úgyis olyan trendi.
De nem ám a Max Schreck - Friedrich Murnau-féle dögvészes, penészlepte, éhesen nyikorgó bestia, vagy annak kinskii - herzogi tragikus változata; nem is a Bram Stoker megálmodta, Lugosi Béla magyar akcentusával beszélő arisztokratikusan dekadens, szívdöglesztő, démonian erotikus szörnyeteg. Apró, szürke, kellemetlen élősködőkről van itt szó, emberformájú idegenekről, a tehetetlenség és az elidegenedettség zsizsegő vámszedőiről. Ott rajzanak a falban, mint Lovecraft patkányai, ránk kacsintanak a villanyszámláról, köszönnek a trafikban, barackfát jódliznak a rádióban, kattannak a telefonban, elrágják a fák törzsét, befurakodnak az emberek agyába.
Ezek a poros kis izék, a magyar idők vámpírhordái súlyos társadalmi mutációk. Tünetek.
A magyar idők magyar erkölcsösei. Teiresziásznak hívják vak komondoraikat.
A magyar időkben híre sincs a télnek. Fényeskedjék örök tavasz. Szittya pitypang. Táltos fehérlóhere.
Mérgezett bezárvány a magyar idő, állandósult frontátvonulás.
Humánmeteorológiai hatása egyenesen dögletes.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.