Konok Péter: A nagy leleplezés

Nagy most a felháborodás, hogy a sajtó „leleplezte” Finkelsteint, a Fideszt, meg úgy általában véve azt, hogy a világ nem három elefánt egy bazinagy teknősbéka hátán.

Finlkelstein, „gyűlöltetünk tárgya", ahogy Vonnegutnál Malachi Constant.

Nagy volt az egyetértés 2017-ben is abban a Facebook-buborékban, amiben mozgok, és ezt a szokatlan egyetértést akkor Arthur J. Finkelstein halálhíre váltotta ki; elmaradnak az obligát mentegetőzések, a „de azért nyugodjék békében” társasági eufemizmusai, a „halottakról vagy jót, vagy semmit” téves kognitív disszonanciája: Finkelstein láthatóan afféle megtestesült gonosszá abanzsált a nagyközönség szemében, maga az ősbűn.

Ő maga ezt alighanem élvezte volna: azt mutatja, hogy munkáját sikerrel végezte.

Muris, tulajdonképpen. Finkelstein egy végtelenül amorális figura volt, aki a legrégibb, legmegbízhatóbb árucikkekkel kereskedett: a bizalmatlansággal, a gyűlölettel, a frusztrációkkal, a félelmekkel. Hazugságokkal kereskedett, de ezt roppant őszintén tette. Ő maga is egy nagy hazugság volt, egy homoszexuális, liberális zsidó, aki - miként egy vegetáriánus hentes, vagy egy húsimádó vegánétterem-tulajdonos - kiválóan el tudta vonatkoztatni a munkáját a magánéletétől.

Ez, persze, eléggé undorító, különösen, hogy jó sok gondot okozott ezzel a munkával.

Persze, a kérdés az, hogy valóban ő okozta-e ezeket a gondokat. Sőt, hogy valóban kitalált-e valami újat?

Hát, valójában nemigen. Olvassuk el Cicero beszédét Catilina ellen, vagy Mark Twain „Kormányzóválasztás” című tárcáját. Vagy ezer más hasonlót. Régi, bevált biznisz.

A Finkelstein elleni önfeledt gyűlölet talán éppen abból táplálkozik, hogy a megrendelőivel - a politikusokkal, a politikával összefonódó gazdasági csoportokkal, tulajdonképen az egész rendszerrel - szemben érzünk valami atavisztikus, teljesen indokolatlan, az „istentől kapott felhatalmazás” és a „néptől eredő hatalom” keverékéből álló tiszteletet. Nem szeretünk, elutasítunk, sőt gyűlölünk bizonyos figurákat, de valahol mégsem kérdőjelezzük meg azt, hogy nekik - ha más nem, a funkciójuknak, annak, amit állítólag az a funkció, az államelnök, a miniszterelnök, a miniszter, stb. „megtestesít” - valamiféle tisztelet jár. Az adott ember lehet egy szarházi, na de, azért mégiscsak, ugye...

Ezzel szemben a háttérben dolgozó szakértőre, a titokzatos tanácsadóra, a spin doctorra, a szürke eminenciásra nem terjed ki ez az abszurd és irreális tisztelet. Ő az, aki pénzért árul politikát, a képet nem piszkítja be semmi világi szakralitás. Ezt könnyű elítélni, pedig „ki szenet árul, ki szerelmet, ki pedig ilyen költeményt".

Ráadásul határozottan bukunk a „bűnöző zsenik", a háttérben hálójukat szövő roppant pókok, a zsinórokat rángató bábjátékosok képére, amit amúgy lelkesen fest elénk a média, vagy éppen Hollywood. Nehéz elfogadni, hogy a világ magától is ilyen szar, kell, hogy legyen egy gonosz tanácsadó. A politikusok, királyok, jó cár atyuskák és felvilágosult hercegek sokszor profitáltak abból, hogy a néphangulat javítása érdekében beáldozták néhány különösen gyűlölt tanácsadójukat. Aztán ez vagy elegendő volt, vagy nem.

Finkelstein végtelenül amorális figura volt. Oké. Csak hát ez a szakma, a politika, a hatalommal való játék éppen ilyen figurákat igényel, és mindig is ilyeneket igényelt. Finkelstein gondolatai, módszerei végtelenül egyszerűek - persze, én emlékszem, mekkora csalódás volt, mikor először olvastam Machiavellit: olyan magától értetődően banálisnak tűnt. Nem volt benne semmi titokzatos. Azt írta, amit megrendelője várt tőle - csak ő végre le is írta. Banális.

Végül pedig: Finkelstein nyíltan megmondta, hogy hazudik. Sőt: hogy először valami igazságot kell kimondani, aztán jöhet a hazugság csőstül - az emberek mindig lelkes vásárlói lesznek annak a hazugságcsomagnak, amire éppen igényük van. Az igények, a kereslet pedig alakítható, megteremthető, terelhető.

Óriási igényünk van az egyszerű, kétbites, fekete-fehér „igazságokra", és ezt elégítik ki a reklámok, a fake-newsok (bizony, tökmindegy, milyen politikai oldal szállítja őket: ha nyers, tiszta finkelsteini gyűlölködésre vágyunk, a „demokratikus” és „ellenzéki” beszállítóktól is vásárolhatunk), a teljes politikai masinéria. Meg kell győzni minket, hogy nem vagyunk alkalmasak önmagunk kormányzására, mert valójában nincs is olyan, hogy „mi". Gyűlöletközösségek vannak, nem emberek csoportjai: a „mi” óhatatlanul azt jelenti: „és ők". Akiktől félünk, akiket utálunk. És szeretnénk, ha meggyőznének minket: igazunk van.

Finkelstein tulajdonképpen a régi epimenidészi paradoxon volt új kiadásban: „Én egy politikai tanácsadó vagyok” - mondta. „Minden politikai tanácsadó hazudik.”

És ebben igazat mondott. A világ paradox.

Nem volt mit sajnálni a halálán, nem sajnáltam én sem. Nem fogok itt álszenteskedni. Csak hát vegyük észre: mindannyiunk agyában ott ül egy-egy különbejáratú, mégis szériamodell Finkelstein. És csak mondja, mondja... mi meg hallgatjuk.