Én már láttam a filmet, elmesélem.
Úgy kezdődik, hogy volt egy életünk. Nem nagyon jó, de élhető.
Ám egyszer, ahogyan az a rendes pszicho filmekben történni szokott, közénk keveredik egy furcsa szerzet. Még csak nem is erőszakkal töri ránk az ajtót - addig hízeleg és ígérget, míg be nem fogadjuk az otthonunkba.
Kezdetben nem érezzük, mekkora a baj. Történnek furcsa dolgok, de ezeket nem vesszük komolyan: ahol sok minden furcsa, ott már majdnem minden megszokott.
Ám egyszer leesik egy kép a falról, másnap élettelenül találjuk a macskát, újabb egy nap múlva kinyílik egy kulcsra zárt ajtó.
Idővel a jövevény egyre zaklatottabban viselkedik. Lassanként megváltozik minden, már semmi sem olyan, mint régen. Mások a zajok, a zörejek, újak a szagok, az illatok. Fakulnak a színek, repednek a falak, összemennek a terek.
Már kérdezni is csak halkan merjük egymást: őrült ez, vagy csupán gazember?
Megváltozik a nyelv, a szavak mást jelentenek, mint valamikor. Ha különadóval sújtja a távközlési cégeket, azt mondja: idáig nem volt lehetőségük, hogy részt vállaljanak a közös terhek viseléséből, de most megteremtettük a számukra.
Ha azt mondja, megvéd valamit, az azt jelenti, hogy elveszi tőlünk.
Ha kérdezünk, a fejünk fölé nőtt lény nem válaszol. A korrekt tájékoztatás a számára azt jelenti, hogy csak azt mondja el nekünk, amit ő fontosnak tart közölni velünk.
Amikor mások, akik nem mi vagyunk, rossz szemmel nézik, hogy miket művel, azt mondja, hogy bennünket megtámadtak de ne féljünk, ő megvéd bennünket.
Szerinte mások kétségbe vonják a mi demokratikus elkötelezettségünket - ezt kikéri magának a nevünkben, helyettünk is összevész mindenkivel.
Korábban nem voltak ellenségeink, most szerzett nekünk néhányat.
Valami írásra hivatkozik, az apró betűs részben állítólag mindenre felhatalmaztuk. Forradalomról beszél, fülkéről és magas csúcsokról, oxigénpalack nélküli hegymászásról. Nemzeti együttműködésről, miközben már csak írásban érintkezik bárkivel. Nemzeti konzultációnak nevezi, hogy kérdőíveket küldözget közpénzen, mindenkinek.
Bármit mond, bármit tesz, a zemberekre hivatkozik. Akik, állítólag, mi magunk lennénk. Rákosi és Kádár is az emberekre hivatkozott, csak ők dolgozó népnek és uralkodó osztálynak nevezték az általuk elnyomottakat.
Félelmetesnek próbál mutatkozni, közben látszik rajta: ő az, aki retteg.
Egyszer, amikor épp lankadt a figyelme, érintkezésbe léptünk a külvilággal. Nem hitték el, amit mondtunk. Azt mondták, viccelünk, vagy, ami még ennél is rosszabb, kitaláltuk az egészet.
Ilyen nincs, mondták, ez nem lehet igaz.
Talán tényleg nincs. Talán valóban nem igaz.
Ha szerencsénk van, ez tényleg csak egy film: a közepesnél gyatrábban megírt forgatókönyvvel, és ügyes, de nem igazán eredeti zenei effektekkel.
Én már láttam a végét, elárulom: happy and lesz.
Csak még azt nem tudom, hogy mikor.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.