A ember reggel kommenteket olvas. Nem kellene. Persze, vannak a szokásos, „büdös zsidók, takarodjatok Izraelbe”, meg „vegyél a nevedre egy menekültet a Rózsadombon” jellegű egyenszövegek, ezeket már úgy törlöm, hogy szinte észre sem veszem, egy torz világ amolyan zsigeri rángásai ezek, szinte a lélegzése, reflexszerű működése. Megvastagodtak a membránjaink.

De néha vannak sokatmondóbbak is, amelyek valamivel többet is elárulnak a világunkról (nincs mit szépíteni: bár ez nem az én világom, de benne élek). Itt van például az alábbi. Annyi mindent mutat: kibontakozik belőle egy frusztrált élet. Szegény hozzászólót gyerekkorában versekkel, szövegekkel kínozták (nem, egyáltalán nem gondolom amúgy, hogy az irodalomoktatás régi-jelenlegi módszerei: a kényszerűen bebiflázandó versek, a „mire gondolt a költő, mikor...”-alapú verselemzések és a szerzők életét anekdotákba rendező „irodalomtörténeti” közelítések jók lennének), és ő örökre megutálta a verseket és a szövegeket. Tévézni akart inkább, focizni, vagy bármit - és ez valahol érthető is. Nem értette Petőfi indulatait, még kevésbé József Attila verseit. Azokat is utálta, akik látszólag igen. Azt hitte, hazudnak. Mindenkiről azt hitte, hazudik, aki nem olyan, mint ő. Így egyre többeket utált. Sikeresen megutált olyan mintákat, amik ennek az ellenkezőjét próbálták felé közvetíteni.

És végül - mikor a mások gyűlölete előbb decens politikai alternatívává, majd világszervező erővé, az „összetartozás rendszerévé” avanzsált -, kapott hozzá „irodalmi” mintát is. Egy egész romlott, de könnyen érthető Parnasszust. Könnyen dekódolható, sokszor egyenesen kódolatlan szövegeket, egyszerű, az ő gyűlöletére is rímelő bikkfaverseket, dagályos, a csöpögős nemzeti önsajnálattól ragacsos prózákat. A szavak kisebb-nagyobb, rikító kertitörpéit. Wasst, Tormayt, Nyirőt. A magát a mennydörgő Szabó Dezső és a szikrázóan gúnyos publicista Ady keverékének képzelő nyafogó, handabandázó Bayert. Ákos és a Kárpátia (vagy mifene) „szép” dalszövegeit. Azt gondolja, ez irodalom. Hiszen rímel. Hiszen milyen sok szép jelzőt használ a szerző. Hiszen az embernek könnybe lábad a szeme a sok édeshazámozástól. Olyan szép, hogy nótába kéne foglalni! Falvédőre írni. Vagy óriásplakátra. Van már neki is irodalma. Van kedvenc költője, írója. És valahol ez is érthető.

Úgy védi ezeket, mint a kedvenc focicsapatát. (Sosem értettem amúgy a fociszurkolókat. Örülnek, ha „a csapatuk” gólt rúg. Tökmindegy, milyet, hogy lesen voltak-e, vagy sem - csak megadja a bíró. De ha az „ellenfél” rúg gólt, netán „szépet” - mondjuk azt sem értettem soha, hogy mitől lehet „szép” egy gól, de ez mindegy, nem érdekel a foci, egyáltalán nem vagyok kompetens - akkor pfujolnak.Tulajdonképpen, azt hiszem, őket sem a foci érdekli.) A világ egy nagy stadion, a világ közepe egy nagy béközép. A többi le van szarva.

Most mit mondjak erre? Kudarc. Nem is feltétlenül az ő kudarca. Részben nyilván közös, nagy, társadalmi kudarc - ami messze túlmutat az irodalmon (persze eleve nem sokat ér az irodalom, ha nem mutat messze túl magán). De rengeteg felelősség hárul azokra, akik tudatosan, előre megfontoltan, aljas indokból ezt a rendszert kidolgozták és működtetik, újra meg újra szétverik Szerb Antal fejét, újra meg újra tarkón lövik Radnótit. „Tiszteletben kell tartanod a kultúránkat.”

Hát köszi. Lassan már nincs mit.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.