Konok Péter: Vacsorázunk

Vacsorázunk. Hárman ülünk az asztalnál. Illetve négyen, ha az Államot is beleszámoljuk.

Az Állam mindenestre beleszámolja magát. Egyet kivesz a négy darab fonnyadt szójás baromfivirsliből. Vígan elcsócsálja, bólogat. – Szabad? – kérdezi, és a választ meg sem várva belenyúl a tányéromba, kiveszi a virslimet, leharapja a végét. – Tudniillik 27 százalék jár – magyarázza, tunkol a mustárból, a maradékot gáláns mozdulattal visszateszi elém. – Jó étvágyat! – mondja joviálisan, mintegy érzékeltetve, hogy tőle kapom a virslimet.

• Apa, rossz ízű a virsli – nyafog a gyerek.

Pedig nincs igaza. A virslinek egyáltalán nincs semmi íze. Állaga van, pirosas műbélbe passzírozott testisége van; íze, szelleme semmi.

• Nézd, az Állam bácsinak is ízlik – mutatok állandó kosztosunkra, de a gyereket nem győzöm meg.
• Vacak, nem kell.
• Jó, akkor nem eszed meg – zárnám le a témát, de az Állam közbeszól.
• Eléggé neveletlen a gyerek. Egy pofon segítene. Erősnek kell lennie a napi tornaórára, oda kell tudni figyelnie az erkölcstan órán. Ezért adjuk neki a tápláló virslit.
• A virslit mi adjuk az anyjával – mutatok rá, de az Állam csak elnézően bólogat és mosolyog. „Hát persze”, mondja a mosolya, „hát persze”.
• Nem azért, de áldást sem mondtatok vacsora előtt – korhol. – Természetesen nem kötelező – teszi hozzá, elgondolkodik, és valamit pötyög az iPadjén. – Még.

Befejezzük a vacsorát. Az Állam apró dobozokba csomagolja, amit nem bírt megenni. Sok helyen vacsorál. Aztán a tévéhez lép, bekapcsolja, leül a fotelbe.

• Nem ezt akarjuk nézni – mondom.
• Ugyan! – legyint. – Én leszek a tévében.
• Mindig te vagy a tévében.
• Bizony. És mindig tudok újat mondani magamnak. Most például egy érdekes filmben fogok szerepelni. Idegenek törnek az életemre. De legyőzzük őket. Együtt. Remélem, válaszoltál a levelemre?
• Nem. Ki se bontottam.
• Persze, az sem kötelező – húzza fel a szemöldökét, és ismét feljegyez valamit. – Most menjetek kopulálni!
• Mi van?! – meredünk rá döbbenten.
• Jaj, ne akarjátok már, hogy kimondjam! Mégis, én az Állam vagyok. Eriggyetek, szaporodjatok! Túl kevés a gyereketek. És az is rosszul van nevelve.
• Már ne is haragudj… - kezdeném, de letorkol.
• Nem haragszom. Csak törődöm veletek. Ha eléggé termékenyek lesztek, kaptok valami szép ajándékot. Egy nemzetiszínű focilabdát. De most mennem kell – cihelődik.

Ezt-azt még zsebre rak, visszanéz a konyhába.

• Te, az asszony még nem mosogatott el. Én a helyedben megnógatnám. Majd addig máshová nézek, ne is zavartasd magad. Van egy cigid?

Kényszeredetten odanyújtom a teli dobozt. Kivesz tizenhét szálat. Egyre rágyújt, egyet-egyet a két füle mögé biggyeszt, a többit akkurátusan fémdobozba rakja, elteszi.

• Sokat szívsz – mondja szemrehányóan. – Ha beteg leszel, akkor meg siránkozni fogsz, hogy nincs kórterem, meg hosszúak a várólisták. Mintha az lenne a dolgom, hogy ilyesmire költsek. Nektek az isten pénze sem lenne elég. Na, viszlát, reggelire jövök – lép ki az ajtón.

A küszöbről még visszafordul, mint egy köpcös Columbo hadnagy.

• És figyelj, most, hogy már nem hallja a gyerek: tulajdonképpen igaza van. Szar ez a virsli. Légy szíves, holnapra vegyél valami jobbat. Néha rám is tekintettel lehetnél!