Felrobbant a chip a beszélő Wass Albert szoborban, így a bronzból készült fűzfapoéta egyelőre nem tud bevándorlóellenes jelszavakat és butácska kínrímeket szavalni a kultúrtisztelő nagyérdeműnek.
Valami bűzlik a deuszmasinában.
Mikor Robespierre, a Megvesztegethetetlen már teljesen belebolondult saját nagyságába, 1794 májusában elhatározta, hogy bevezetik a Legfőbb Lény kultuszát.
Ezzel akarta ellensúlyozni a régi, keresztény Istenét, de még inkább a radikálisok, Hébert és Chaumette Szabadság- és Értelem-rajongását, amit Robespierre-ék a Rend elleni fenyegetésnek éreztek, nem is beszélve a „Veszettekről”, Jacques Roux proletár híveiről, akik egyre dühösebben kérték számon a forradalmi eliten saját ígéreteit. (Roux még februárban, kivégzésére várva a börtönben öngyilkos lett, az hébertistákat március végén vitték a guillotine alá - de gondolataikat nem lehetett egy súlyos pengével csak úgy kimetszeni.)
Egy rendes kultuszhoz - ezt jól tudták a francia forradalom intézményesítői és intézői - szobor kell, ahol a kultuszt kultiválni lehet. Szakrális hely kell, axis mundi, pazar omphalos.
Nagy performance-t terveztek hát a Legfőbb Lénynek, a kivitelezést pedig a Forradalom hivatalos főművészére, a jakobinusok (és utóbb Napóleon császár) Kerényi Imréjére, Jacques-Louis Davidra bízták, aki amatőr kémikus is volt.
Elkészült a szobor. A hófehér márványból faragott Legfőbb Lény (David lelkesen merevítette a régi klasszikus formákba a forradalom dinamizmusát) kissé zavarba ejtően Robespierre-re hasonlított. Ráhalmoztak egy rakás rongyot és kacatot, amik a régi babonákat, levetett ósdi hiteket, leszaggatott láncokat jelképezték, és 1794. június 8-án maga Robespierre gyújtotta meg fáklyájával a történelem szimbolikus szemétdombját, hogy a lángokból tisztán, szikrázva emelkedjen ki a Legfőbb Lény. A Megvesztegethetetlen és barátai határozottan vonzódtak az egyszerű, könnyen dekódolható metaforákhoz.
David azonban kémikusként nem állt a helyzet magaslatán. A zsíros, barna, gomolygó füst alaposan megköhögtette az összegyűlt tömeget, majd a várt ragyogó és makulátlan szeráf helyett egy kormos, olajmocskos, megpörkölődött figura került elő a máglyából - a Szellem szomorú, megégetett boszorkánya. A nagy hőtől még az orra is lepattogzott. Alig-alig hasonlított már a döbbent Robespierre-re. A sans-culotte-ok köhögtek és röhögtek, a fennkölt ünnepség komédiába fordult, a farce pedig hamarosan danse macabre-ba.
Robespierre bukását persze nem a Legfőbb Lény kudarcos belépője okozta, de nimbuszát ez a röhejes fiaskó alaposan megtépázta.
A nevetségessé válás óriási veszély minden diktatúrára nézve - hiszen a diktatúrák közös jellegzetessége, hogy végtelenül komolyan veszik önnön tökéletességüket és felsőbbrendűségüket.
Másfél hónap múlva, thermidor 9-én a Megvesztegethetetlent is a guillotine alá küldték a terrortól rettegő hívei. Addigra már - ahogy a „Terror Arkangyala”, Saint-Just írta saját titkosrendőrei elől is rejtegetett naplójában - „a forradalom megfagyott”.
1802-ben végül Napóleon tiltotta be a Legfőbb Lény megfakult kultuszát. A burzsoázia lelkesen tódult a templomokba, hogy az új rendért a régi Istennek mondjon köszönetet. David pedig rajongva festette meg az új Legfőbb Lényt, ahogy háromszögletű kalpagjában, lobogó bíbor köpenyében ugratja lovát a Szent Bernát-hágón át a kétes halhatatlanságba.
De persze ebben a történetben még a groteszknek is van valami sajátos, vérgőzös nagysága. Egyfajta léptéke, kiterjedése. Az, hogy a beszélő-táncoló Wass Albert-kertitörpe annyira sem képes, mint egy éppen működő BKV-jegy automata, inkább csak szánalmas. Rosszul sikerült partitrükk egy kínos legénybúcsúztatón.
Olyan végtelenül kisszerű, mint maga a mi köpcös, zsírosszemű, szotyolás zsebnapóleonunk.
Valami bűzlik a deuszmasinában.
Ezzel akarta ellensúlyozni a régi, keresztény Istenét, de még inkább a radikálisok, Hébert és Chaumette Szabadság- és Értelem-rajongását, amit Robespierre-ék a Rend elleni fenyegetésnek éreztek, nem is beszélve a „Veszettekről”, Jacques Roux proletár híveiről, akik egyre dühösebben kérték számon a forradalmi eliten saját ígéreteit. (Roux még februárban, kivégzésére várva a börtönben öngyilkos lett, az hébertistákat március végén vitték a guillotine alá - de gondolataikat nem lehetett egy súlyos pengével csak úgy kimetszeni.)
Egy rendes kultuszhoz - ezt jól tudták a francia forradalom intézményesítői és intézői - szobor kell, ahol a kultuszt kultiválni lehet. Szakrális hely kell, axis mundi, pazar omphalos.
Nagy performance-t terveztek hát a Legfőbb Lénynek, a kivitelezést pedig a Forradalom hivatalos főművészére, a jakobinusok (és utóbb Napóleon császár) Kerényi Imréjére, Jacques-Louis Davidra bízták, aki amatőr kémikus is volt.
Elkészült a szobor. A hófehér márványból faragott Legfőbb Lény (David lelkesen merevítette a régi klasszikus formákba a forradalom dinamizmusát) kissé zavarba ejtően Robespierre-re hasonlított. Ráhalmoztak egy rakás rongyot és kacatot, amik a régi babonákat, levetett ósdi hiteket, leszaggatott láncokat jelképezték, és 1794. június 8-án maga Robespierre gyújtotta meg fáklyájával a történelem szimbolikus szemétdombját, hogy a lángokból tisztán, szikrázva emelkedjen ki a Legfőbb Lény. A Megvesztegethetetlen és barátai határozottan vonzódtak az egyszerű, könnyen dekódolható metaforákhoz.
David azonban kémikusként nem állt a helyzet magaslatán. A zsíros, barna, gomolygó füst alaposan megköhögtette az összegyűlt tömeget, majd a várt ragyogó és makulátlan szeráf helyett egy kormos, olajmocskos, megpörkölődött figura került elő a máglyából - a Szellem szomorú, megégetett boszorkánya. A nagy hőtől még az orra is lepattogzott. Alig-alig hasonlított már a döbbent Robespierre-re. A sans-culotte-ok köhögtek és röhögtek, a fennkölt ünnepség komédiába fordult, a farce pedig hamarosan danse macabre-ba.
Robespierre bukását persze nem a Legfőbb Lény kudarcos belépője okozta, de nimbuszát ez a röhejes fiaskó alaposan megtépázta.
A nevetségessé válás óriási veszély minden diktatúrára nézve - hiszen a diktatúrák közös jellegzetessége, hogy végtelenül komolyan veszik önnön tökéletességüket és felsőbbrendűségüket.
Másfél hónap múlva, thermidor 9-én a Megvesztegethetetlent is a guillotine alá küldték a terrortól rettegő hívei. Addigra már - ahogy a „Terror Arkangyala”, Saint-Just írta saját titkosrendőrei elől is rejtegetett naplójában - „a forradalom megfagyott”.
1802-ben végül Napóleon tiltotta be a Legfőbb Lény megfakult kultuszát. A burzsoázia lelkesen tódult a templomokba, hogy az új rendért a régi Istennek mondjon köszönetet. David pedig rajongva festette meg az új Legfőbb Lényt, ahogy háromszögletű kalpagjában, lobogó bíbor köpenyében ugratja lovát a Szent Bernát-hágón át a kétes halhatatlanságba.
De persze ebben a történetben még a groteszknek is van valami sajátos, vérgőzös nagysága. Egyfajta léptéke, kiterjedése. Az, hogy a beszélő-táncoló Wass Albert-kertitörpe annyira sem képes, mint egy éppen működő BKV-jegy automata, inkább csak szánalmas. Rosszul sikerült partitrükk egy kínos legénybúcsúztatón.
Olyan végtelenül kisszerű, mint maga a mi köpcös, zsírosszemű, szotyolás zsebnapóleonunk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.