Megerősítették: a Napi Gazdaság új címe Magyar Idők lesz.
Ez szép, ez helyes. Releváns.
A „napi” amolyan átmenetiséget sugall. Napról-napra vánszorog a világ, nincs benne nagyívű, svungos Weltanschauung, világlopó hevület. Kisszerű carpe diemet közvetít. Ma lesz a holnap tegnapja, maholnap tegnap lesz, igyunk! Posztmodern, piaszagú darabokra szakad a Történelem alaptörvényes Ura. Kell ez? Nem kell.
A „gazdaság” is gyanús. Főnévként olyan marxiánus bukéja van, alap-felépítmény, fejetetejéről-atalpára. Meg színei vannak. Fehér, meg fekete, meg szürke. Egymásba olvadó árnyalatok. Olyan szavakra is hasonlít, mint a „garázdaság”, vagy a „gazság”. És - horribile dictu! - „igazság”. Ezekkel a ságokkal meg ségekkel csak a baj van. Csupa romlott relativizmus. Félreértések özöne.
Magyar Idők. Az olyan végtelen. A magyar idők időtlenebbek más, hasonló időknél. A magyar idők örökkévalóak. Mifelénk a magyar napok másként szállnak, a magyar percek másként percegnek, másodperceink elsőrangúak. Egy munkaalapú társadalom (nem gazdaság!) órái és labórái.
A magyar időkben a jelen a múlt zárványa. Sajátos féregjárat. A magyar időkben örökké tart a pozsonyi csata. 1944 szilvesztere 1944 január elsejére virrad, utána rögtön 1949 következik. Egymásra torlódnak a rétegek, vígan paroláznak nemzetvezetők és főtitkárok, kakastollas vitézek és pufajkás erőlegények.
Borostyáncseppbe meredt a magyar idő, mint peches ősmoszkitó, ódon vérszívó, amelybe belefagyott egy karmos-agyaras dinoszauruszvilág acsargó DNS-e. A magyar idő - prolongált vérszívó. Bár nem is állati, álljunk meg a párhuzammal: sem a szúnyog, sem a tetű, sem a pióca, sem a kullancs, amik most így hirtelen eszembe jutottak, nem aljas, önző, beteges entitások; akkor már legyen inkább vámpír (prikulics, vészszipoly, nosferatu, upír, brukolak stb.), az most (a magyar mostban is) úgyis olyan trendi.
De nem ám a Max Schreck - Friedrich Murnau-féle dögvészes, penészlepte, éhesen nyikorgó bestia, vagy annak kinskii - herzogi, tragikus verziója; nem is a Bram Stoker megálmodta, Lugosi Béla magyar akcentusával beszélő arisztokratikusan dekadens, szívdöglesztő, démonian erotikus szörnyeteg. Apró, szürke, kellemetlen parazitákról van itt szó, emberformájú idegenekről, a tehetetlenség és az elidegenedettség zsizsegő vámszedőiről. Ott rajzanak a falban, ránk kacsintanak a villanyszámláról, köszönnek a trafikban, barackfát jódliznak a rádióban, kattannak a telefonban, elrágják a fák törzsét, befurakodnak az emberek agyába. Ezek a poros kis izék, a magyar idők prikulics-hordái súlyos társadalmi mutációk. Tünetek. A magyar idők magyar erkölcsösei. Teiresziásznak hívják vak komondoraikat.
A Magyar Időkben híre sem lesz a télnek.
Fényeskedjék örök tavasz.
Pitypang.
Táltos fehérlóhere.
Szép lesz. Helyes. Releváns.
Csak ki a franc fogja olvasni?
Ez szép, ez helyes. Releváns.
A „napi” amolyan átmenetiséget sugall. Napról-napra vánszorog a világ, nincs benne nagyívű, svungos Weltanschauung, világlopó hevület. Kisszerű carpe diemet közvetít. Ma lesz a holnap tegnapja, maholnap tegnap lesz, igyunk! Posztmodern, piaszagú darabokra szakad a Történelem alaptörvényes Ura. Kell ez? Nem kell.
A „gazdaság” is gyanús. Főnévként olyan marxiánus bukéja van, alap-felépítmény, fejetetejéről-atalpára. Meg színei vannak. Fehér, meg fekete, meg szürke. Egymásba olvadó árnyalatok. Olyan szavakra is hasonlít, mint a „garázdaság”, vagy a „gazság”. És - horribile dictu! - „igazság”. Ezekkel a ságokkal meg ségekkel csak a baj van. Csupa romlott relativizmus. Félreértések özöne.
Magyar Idők. Az olyan végtelen. A magyar idők időtlenebbek más, hasonló időknél. A magyar idők örökkévalóak. Mifelénk a magyar napok másként szállnak, a magyar percek másként percegnek, másodperceink elsőrangúak. Egy munkaalapú társadalom (nem gazdaság!) órái és labórái.
A magyar időkben a jelen a múlt zárványa. Sajátos féregjárat. A magyar időkben örökké tart a pozsonyi csata. 1944 szilvesztere 1944 január elsejére virrad, utána rögtön 1949 következik. Egymásra torlódnak a rétegek, vígan paroláznak nemzetvezetők és főtitkárok, kakastollas vitézek és pufajkás erőlegények.
Borostyáncseppbe meredt a magyar idő, mint peches ősmoszkitó, ódon vérszívó, amelybe belefagyott egy karmos-agyaras dinoszauruszvilág acsargó DNS-e. A magyar idő - prolongált vérszívó. Bár nem is állati, álljunk meg a párhuzammal: sem a szúnyog, sem a tetű, sem a pióca, sem a kullancs, amik most így hirtelen eszembe jutottak, nem aljas, önző, beteges entitások; akkor már legyen inkább vámpír (prikulics, vészszipoly, nosferatu, upír, brukolak stb.), az most (a magyar mostban is) úgyis olyan trendi.
A Magyar Időkben híre sem lesz a télnek.
Fényeskedjék örök tavasz.
Pitypang.
Táltos fehérlóhere.
Szép lesz. Helyes. Releváns.
Csak ki a franc fogja olvasni?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.