Ha nem is találkoztam Göncz Árpáddal, itt éltem végig azt az időszakot, amit ő is. Van egy párhuzamos történetem.
Nem nevezném vígjátéknak. Tulajdonképpen tragédiának sem, és legott néha elmulatok az elmúltakon. Bár többnyire nem.
Mikor Göncz Árpád köztársasági elnök lett, 21 éves voltam. Nemrég szereltem le, és egész nemzedékemmel együtt lelkesen törölgettük szemünkből a késő-kádári atyáskodó-kokizó puha diktatúra csipáinak maradékát. Éjjeliőrként dolgoztam egy áruházban, kalandos világ volt. A szüleimmel laktam még Kőbányán, volt kutyánk, egy telkünk a Börzsönyben. Volt állandó barátnőm, társaságom. Koncertek, klubok. Voltak illúzióink, ott álltunk valami startvonalon, bár ez akkor nem volt ennyire nyilvánvaló. Akármi lehetett volna, úgy éreztük, akármi lehet. Hogy rajtunk múlik, mi lesz. Hatalmas élményként éltük meg a "taxisblokádot" (ami messze több volt a taxisok blokádjánál), bár a vége, a lecsengése inkább kiábrándító volt.
Mikor Göncz Árpádot az MDF által titkon pátyolgatott nácik kifütyülték, még csak 23 voltam. Saját lakásunkban laktunk a barátnőmmel Kőbányán (ugyanabban, ahol addig laktam, csak a szüleim költöztek el, miután a nagyanyám meghalt). Sőt, össze is házasodtunk, bár ennek sok jelentősége nem volt. Két macskánk volt, én munkanélküli voltam, piacon dolgoztam meg építkezéseken, ő angolt tanított, akkor kezdte az egyetemet. Döbbenten néztük a nyilas zászlót. Akkor még megdöbbentünk ezen. Apró anarchista lapokat írtunk, szerkesztettünk és stencileztünk, antifasiszta matricákat ragasztottunk a villanyoszlopokra, és Berlinbe jártunk lélegezni. Még mindig úgy éreztük, bármi lehet, és rajtunk is múlik, hogy mi lesz. De már láttuk a dolog veszélyeit. Hogy újracsipásodik a szemünk.
Mikor lejárt Göncz Árpád második mandátuma, 31 éves voltam. Akkor fejeztem be az egyetemet (bár továbbra is dolgoztam a piacon, de egyre inkább fordításokból jött a pénz). Zavaros mozgalmi életet éltünk. A lányom ötéves volt, fél évvel idősebb, mint a feleségem agydaganata. A két macska remekül érezte magát, és abban a pár évben, amíg a rák visszahúzódott, csendesen várakozott, mi is zaklatottan, de boldogok voltunk. Volt egy huszonéves autónk, sokat mászkáltunk mindenfelé. Egyre inkább aggódtunk azon, hogy bármi lehet, és egyre kevésbé éreztük, hogy rajtunk is múlik. Igyekeztünk művelni kertjeinket, sövénnyel takarni el az utcát.
Most, mikor Göncz Árpád meghalt, 46 éves vagyok. A feleségem régen elment, a rák végül - mint valami sokáig megbújó, sötétben lappangó diktatúra, a sejtek értelmetlen rémuralma - előlépett, hogy teljes fegyverzetében mutassa meg magát. Sosem fogom kiheverni, de van új életem, barátnőm (nem házasodtunk össze, hiszen nincs semmi jelentősége). Közös lányunk hétéves már. Hat macskánk van, egy kutyánk. Elvadult kertünk, benne óriási eperfa. Szereztem három diplomát, egy doktorátust. Írtam két könyvet, szándékszom még többet is írni. Munkanélküli vagyok ismét. Még mindig megdöbbenek a nyilas zászlókon, bár már megszokhattam volna őket, olyan hétköznapiak. Az autónk most sem fiatal: még Göncz Árpád volt a köztársasági elnök, mikor gyártották. Alig merünk vele néha elindulni valahová. És azóta már köztársaság sincs, felzabálta valami rák, előbb lassan, lopva, aztán bozóttűzként felharsanva. Zabál minket, nap mint nap.
Azért sokszor kisüt a nap. Magyarország, legalábbis földrajzi szempontból, Európa közepén fekszik. Éghajlata kontinentális.
Már rég nem érezzük úgy, hogy bármi lehet. Nem szeretünk belegondolni, hogy mik a régi-új lehetségesek és valószínűk. Sokszor nyomaszt inkább a tudat, hogy talán rajtunk is múlik még valami.
Különös. Vannak társasjátékok, ahol a létező legrosszabb dobás, a legnagyobb pech, hogy "lépjen vissza a 'Start' mezőre!".
Milyen szép lenne pedig, ha lehetne. Rázom a kezemben, egyre csak bűvölöm a dobókockákat.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.