A kutyák se sétálnak mindig

Valójában ez a történet egy kicsit se szól a kutyákról. A kutya csak alibi volt egyik eseménykor, egy rövid időre.

A kezdetek egyik főszereplője egy vekkeróra volt. Ezt az órát minden este beállítottam és felhúztam. Minden reggel pontos volt. Aztán minden délután sietett 1-1,5 órát.

Nem bírtam a kíváncsiságommal. Egy elemes órától ugye el lehet hinni, hogy kezd lemerülni az elem. De egy felhúzósról? Már azon gondolkodtam, elviszem óráshoz. Este szóltam az én drágámnak:

• Vegyél egy vekkert légyszi holnap! Ez valamitől megbolondult, elviszem óráshoz.
• Felesleges. - jött a válasz, nagy pirulás közepette - Én szoktam átállítani.
• Minek?

Itt jött egy szép hosszú nyökögés arról, bizony megesett, hogy az egyik barátunk feleségével összejött. Az órát meg azért állította előre, mert attól félt, egyszer hazaérek mielőtt a nő elmegy. Jobban örültem volna egy elromlott órának, de a világ nem működik kedvünk szerint. Azért olyan meg nem szokott lenni, hogy valaki kikerüli az utcámat alkalom adtán.

Olyankor meg két kedvenc fegyveremet szoktam használni. Egyikük a nevetés. Ha már így adódott, legalább szórakozzak...

Nem sokkal később baráti összejövetelen ott volt ez a nő is a férjével. Én voltam a megtestesült szívélyesség és semmit sem tudás (ez a másik fegyver). Ennek köszönhetően a hölgy úgy döntött, tőlem nincs mit félnie, így megvárta míg a férje elszundít, majd megkérte tőlem a férjem kezét. (Az előzmények alapján tuti, nem az én férjem volt aki sose nézett más nőre, de volt okom tudni, nem vele képzeli élete folytatását.) Mivel valamivel el akartam ütni a szitut, hogy ne visítsak röhögve azonnal, megkérdeztem:

• Jól kijöttök minden szempontból? Szex is rendben?
• Én csak egyszer feküdtem le vele, akkor is véletlenül. (Kellett ugye még a komoly arc megtartásához ez a válasz.) Csak annyit mondtam rá:
• Én véletlenül max seggre esni szoktam. - aztán sürgősen levittem sétálni a kutyát.

Nade a kutyák se sétálnak mindig, így visszamentem a kutyával. A férjem épp zuhanyzott, az ő férje a nappaliban aludt egy fotelban, ő meg reménykedve várt rám a konyhában. Még kávét is főzött. Tágra nyílt kérdő szemmel nézett rám.

Ekkor esett le, hogy még mindig nagyon kell röhögnöm, de tényleg nem válaszoltam a kérésére. Na majd most! A kávé úgyis erőt adott, mert nem fulladtam bele, míg ittam...

• Átgondoltam amit kértél. Szerintem ő elég nagyfiú ahhoz, hogy tudja, mit szeretne. Gyere, megkérdezzük tőle.

Ezzel a svunggal felkaptam a vázát az asztalról, benne pár szál virággal, a csokrot a hátam mögé tettem. Kézen fogtam az asszonykát, bevittem a fürdőszobába.

Nem volt nagy a hely, így kénytelen voltam leültetni a csukott wc tetőre, hogy legyen mozgásterem. Amint sikerült, letérdeltem, elővettem a vázát virágostól és rögtönöztem egy igazi legénykérő mondókát. Olyan vőfélyes stílusban.

Szerintem kevés férj és kevés szerető élte még meg, hogy ilyen módon mondják meg nekik, merre van a kézen fogva kivezető út a helyről. Ami biztos, köpni-nyelni nem tudott egyikük se.

Azám! De ilyen könnyen még nem lehet ám szabadulni! Most jött a fekete leves.

• Jó. Ezzel megvolnánk. Hezitál még a drágánk, nehogy kurvának nézzük. Majd emészti. Viszont van egy nagyon fontos feladatunk hátra. Megkérném a kezed a férjedtől az én férjem számára, ha már így belejöttem, meg amúgy is itt van.
• Jaj! Ne csinálj ilyet!
• Miért ne?
• Abból borzasztó botrány lenne. Ő nem ilyen megértő és türelmes, mint te!
• Sajnálom. Akkor ezt most vegyem úgy, hogy mégse lesz kézfogó? Se menyegző? Se lakodalom? Pedig már úgy vágytam egy igazi parasztlagzira...

Úgyhogy ahogy ti nem váltatok el akkor, úgy én se váltam el akkor. Az óra megjavult magától. Az asszonykát és férjét többet nem láttuk. (Mondjuk nekem nem hiányzott olyan nagyon.)

Amikor meg végre elmentek, minden egyes poénon percekig röhögtem. Különösen tetszett az a végtelen naivitása. Megértő... meg türelmes...