- Hány éves is ön, Mihail Alekszandrovics?
- Most töltöttem be a kétszáznegyediket.
- Ne mondja! Még most is olyan aktuálisnak látszik!
A kétszáznégy éve, 1814. május 30-án született Mihail Alekszandrovics Bakunyin nem volt valódi ideológus, legalábbis a szó megszokott értelmében nem. Ahogy tulajdonképpen az anarchizmus sem ideológia.
Gondolatmeneteit ritkán munkálta ki, következtetései sokszor elnagyoltak. Leghíresebb műve, az Államiság és anarchia legalább nyolcvan százalékban unalmas és meglehetősen felszínes történelmi és aktuálpolitikai fejtegetésekből áll. De nem volt igazán jó konspirátor sem: az általa egyre-másra szervezett titkos társaságok, összeesküvő-körök, koszlott ivók hátsó helységeiben gyülekező karbonárik és romos fogadókban merengő ifjú értelmiségiek többnyire lebuktak; tagjaik egymás torkának estek, vagy éppen besúgónak bizonyultak. Magát Bakunyint is hosszú ideig orránál fogva vezette egy igazi, lángolóan őrült konspirátor, az ifjú Szergej Nyecsajev – a történetről, és benne a lóvá tett Bakunyinról Dosztojevszkij pazarul gonosz, bár teljesen hamis és igazságtalan nagyregényt írt a jellemző Ördögök címen.
Bakunyin mindenekelőtt forradalmár volt, egy olyan korban, amikor ez a maga módján bevett (ha nem is megszokott) foglalkozásnak számított, bár decens nyugdíjas éveket vajmi ritkán garantált. És mint forradalmár, örökké bukott ember is volt – hiszen felkeléseket, lázadásokat átélt sokat, de a várt, az előre tudni vélt forradalom, az bizony elmaradt. Nem volt boldog ember, mert mindenkit boldognak akart tudni.
Bakunyin szinte mindig, mindent teljes önmagát belevetve, szívvel-lélekkel csinált, és szinte soha, semmi sem sikerült neki. Egész személyisége, összetett és csapongó figurája volt az, ami egyszerűen nem illeszkedett a rendszerbe, az ereje teljében, gőzzel és gyarmatáruval, olcsó munkaerővel és vasútépítésekkel, viktoriánus erkölcsökkel és dickensi nyomornegyedekkel, porosz hivatalnokokkal és cári kancsukával lüktető, szuszogó és gazdagodó kapitalizmusba.
Mert amíg Európa és a nyugati civilizáció – a világ más részein és saját elnyomottainak százmillióin taposva – a fejlődés mámorában égett, addig legérzékenyebb gondolkodói a szabadság drogjába menekültek. Mert ők az építés extázisa mögött meglátták a rombolást, a fejlődésben az elembertelenedést, a gazdagságban a nyomort. „A rombolás szenvedélye teremtő szenvedély” – írta le forradalmiságának krédóját Bakunyin 1842-ben. Valószínűleg ez a leggyakrabban citált Bakunyin-idézet, amely mindazonáltal abból a felismerésből ered, hogy teremtés és rombolás nem elválaszthatóak, egymást feltételezik. Gyakorlati hegeliánus közhely, de teleológia nélkül.
Életének első fele sok szempontból ideáltipikus: fiatal orosz emigráns forradalmár értelmiségi lét (ez a jelzőhalmozás abban a korban valódi, konkrét jelentéssel bírt). A tisztiskolából kibukik, a gárdából lényegében dezertál. Előbb Moszkvába, majd Nyugatra, Berlinbe megy; Moszkvában Herzen-féle szocialistákkal és Csaadajev-féle szlavofilekkel barátkozik. Berlinben az ifjúhegeliánus kocsmákban és a hegeliánus egyetemen pallérozódik (Marx helye itt is, ott is még alig hűlt ki); iszik, vitatkozik, verekszik – vagyis éli a nyugtalan berlini egyetemisták szokásos életét.
Az 1840-es években bejárja Nyugat-Európát, szinte mindenkit megismer, akit érdemes, részt vesz mindenféle elvetélt mozgalmakban. Egyre inkább kommunistának vallja magát, bár még megmaradnak (valamilyen formában élete végéig) pánszláv elképzelései is. Időközben a cári hatóságok fülébe is eljutnak viselt dolgai (Őfelsége I. Miklós, minden oroszok cárja komolyan vette titulusát: ügynökei lelkesen nyomon követték az emigráns – vagy éppen csak utazgató – oroszok külföldi tevékenységét is). Bakunyint többször is felszólították, hogy térjen haza, és Oroszországban adjon számot tevékenységétől, de ő a füle botját sem mozdította.
1844-ben Párizsba utazott, ahol megismerkedett Proudhonnal, és felújította ismeretségét Marxszal, akivel már Poroszországban is találkozott. Elképzeléseire mindketten nagy hatással voltak, és Bakunyin gondolataiban szintetizálódni kezdett az az ideológia-csíra, amiből utóbb a liberter kommunizmus, vagy más néven a kollektivista anarchizmus egyik fő vonulata eredt. Ám ez volt az az év, is, amikor a cár in absentia birtokaitól és nemességétől való megfosztásra, illetve életfogytig tartó szibériai száműzetésre ítélte Bakunyint.
Őt magát ez kevéssé zavarta – csak majd a régi hatalmat megdöntő forradalmi csapatok élén szándékozott visszatérni Oroszországba. Nagyobbat persze nem is tévedhetett volna. Mindenesetre több cikkben és beszédben is „válaszolt” az uralkodónak: az orosz és lengyel népet arra hívta fel, hogy összefogva döntsék meg a despotizmust. Válaszul a francia hatóságok kiutasították, az orosz hatóságok pedig azt az álhírt kezdték terjeszteni róla, hogy valójában cári ügynök, aki túllépte hatáskörét. Ez a gyanú élete során újra és újra felmerült, és bár semmi alapja nem volt, működőképesebb fegyvernek bizonyult Bakunyinnal szemben, mint a sokkal direktebb megtorlások.
Mikor utóbb eljutott a fülébe a hír, hogy a vádakat Marx – aki George Sandtól hallotta őket – is megemlítette, szabályosan meggyűlölte addigi harcostársát. Bár a félreértést találkozásukkor úgy-ahogy tisztázták, de a tüske megmaradt: némi perszonifikáló túlzással elmondható: a munkásmozgalom két fontos irányzata vált el itt egymástól az orosz intrikák hatására.
Bakunyin Párizsból Brüsszelbe utazott, ahol Marxszal is találkozott – akit hozzá hasonlóan kiutasítottak a franciák – majd az 1848-as forradalmak kitörésekor Párizsba sietett, onnan pedig Németországba és Kelet-Európába. Prágában részt vett a Pánszláv Kongresszuson, ahol azt fejtegette, hogy a szlávoknak össze kell fogniuk a magyarokkal, az olaszokkal és a németekkel, hogy együtt gyűrhessék le az autokráciákat. Részt vett – oldalán Richard Wagnerrel – az 1849-es drezdai felkelésben. Ennek leverése után fogságba esett; egy év börtön után a szász kormány halálra ítélte, majd ezt életfogytiglanra változtatták, és kiadták Ausztriának. Itt újabb egy év fogságot követően ismét halálra ítélték, ebből újra életfogytiglani lett, és 1851-ben átadták az orosz hatóságoknak. Oroszországban Bakunyint a Péter-Pál erődbe zárták, ahol az erőd parancsnoka közölte vele: a cár részletes vallomást vár tőle – egy mindenre kiterjedő konfessziót.
Bakunyin – aki tudta jól, hogy nem ismer semmiféle olyan titkot, amit a cári hatóságok ne tudnának, és amivel bárkinek is ártana – elfogadta a kihívást. Sajátos szerepjáték alakult ki, egy olyan dialógus, amit Bakunyin saját magával és az elképzelt cárral folytatott, aki viszont – nagyon is valóságos olvasóként – visszacsatolás nélkül ugyan, de szintén részt vett a diskurzusban.
A vallomásból hitvallás lett, dacos gyónás, ha úgy tetszik – megfelelt a tisztelet és az elfogadás formai követelményeinek, de – amint ezt Miklós, majd utóda, II. Sándor is látta – hiányzott belőle a valódi behódolás. Gyónni gyónt Bakunyin, a sorokból még valami sajátos Stockholm-szindrómát is kiérezhetünk – de a cártól nem várt semmiféle feloldozást. A szöveg megléte, annak tudata, hogy végső soron mégis párbeszédbe bocsátkozott az ellenséggel, és ennek nyomai ott porosodnak valahol egy hatósági levéltár mélyén, élete végéig nyomasztotta.
Hat évet töltött Bakunyin a Péter-Pál erőd kazamatáiban és a schlüsselburgi cellákban. Fogai kihullottak, és a végén már öngyilkosságra gondolt, mikor 1857-ben anyja közbenjárására kiszabadult (bár II. Sándor előbb – éppen „gyónását” olvasva – kihúzta nevét a koronázása tiszteletére amnesztiában részesülők listájáról). 1857-ben érkezett meg szibériai száműzetése színhelyére, előbb Tomszkba, majd Irkutszkba. Itt is belevetette magát a konspirációkba (az összeesküvők célja egy független Szibériai Egyesült Államok kikiáltása volt, amely majd utóbb az USA-hoz csatlakozna), majd 1861-ben Japánon keresztül sikerült Amerikába szöknie, ahonnan – miután találkozott néhány 1848-as veteránnal – Angliába hajózott.
December 27-én a mit sem sejtő Herzen éppen békésen vacsorázott családjával londoni lakásában, mikor az ajtó kivágódott, és egy fogatlan, nagydarab, gyűrött, szakállas alak viharzott be rajta hólepte kabátjában, és elbődült: „Micsoda?! Te itt ücsörögsz és osztrigával tömöd magadat? Mi újság? Azonnal mondd el, hogy mi történik, és hol történik?!” Herzen kezében megdermedt a kis ezüstkés, amivel az osztrigák héját feszegette fel. Egy évtized után Bakunyin ismét harsányan berobbant az európai forradalmi miliőbe.
A következő évek újra a forradalmi szervezkedés lázában teltek. Bakunyin előbb Olaszországra koncentrált, Garibaldival és Mazzinivel levelezett, majd ismét a lengyel ügyek felé fordult. Időközben több állomáson át Svájcba utazott, és innen szervezte meg 1864-ben titkos társaságát, a Forradalmi Szocialisták Szövetségét. Ennek „forradalmi katekizmusa” Bakunyin első kiérlelt anarchista írása, bár a kollektivista anarchizmus politikai irányzatként valójában csak az Internacionáléban, a Marx és követői elleni viták során, illetve a lyoni felkelés és a párizsi kommün tapasztalatai nyomán kristályosodott ki.
Bakunyin 1868-ban csatlakozott az Internacionálé (a Nemzetközi Munkásszövetség) genfi szekciójához. Célja az volt, hogy – saját Szövetségét is felvétetve – azt egy általa forradalmibbnak tekintett irányba lökje, mert – bár alapvetően egyetértett Marx elemzésével a kapitalizmust illetően – úgy látta, hogy „a németek” túlzottan anyagelvűek, centralisták, és hogy egy újfajta állami diktatúrát akarnak kialakítani az emberek fölött, pedig – így Bakunyin – mindenfajta uralom ellenséges az emberiség érdekeivel.
A küzdelem hamar kiéleződött az Internacionálé két karizmatikus figurája, Marx és Bakunyin között. Nem nélkülözte a nemtelen eszközöket sem. Bakunyin helyzetét rontotta, hogy egy időre sajátos forradalmi románcba keveredett a különös Szergej Nyecsajevvel, aki Bakunyinnak azt hazudta, hogy komoly oroszországi forradalmi mozgalmat vezet, amely teljes egészében az anarchizmus forradalmi kátéját vallja, orosz társainak pedig azt hazudta, hogy maga mögött tudhat egy hatalmas nemzetközi szervezetet, amit a legendás Bakunyin irányít. Nyecsajev azonban – bár az általa írt szövegekben számos érdekes gondolat van – pozőr volt, valószínűleg teljesen őrült is. Mikor afféle forradalmi ujjgyakorlatként egyik kételkedő bajtársát felkoncoltatta híveivel, az ügyre fény derült; Nyecsajev a Péter-Pál erődbe került (ahonnan egyébként majdnem sikerült kiszabadulnia, mert az évek során agitációjával több őrét is hívévé tette), Bakunyin reputációja pedig megroggyant, és ezen már a lyoni felkelésben játszott szerepe sem segített – különösen, mivel a felkelést véresen leverték.
Végül az 1872-es hágai kongresszuson Marx és követői – a mandátumok némi manipulálásával – kizárták Bakunyint és néhány hívét az Internacionáléból; válaszul a bakunyinisták – több svájci, olasz, spanyol és belga frakció többségének támogatásával – érvénytelennek nyilvánították a kongresszust, és a svájci St. Imier-ben összehívták sajátjukat, amit a valódi Internacionálénak tekintettek. (Ezért van, hogy ma mind a Szocialista Internacionálé, mind pedig az anarcho-szindikalista Nemzetközi Munkásszövetség 1864-et, az I. Internacionálé alakulását tekinti megalapítása évének.)
Az anarchistákat és a marxistákat tömörítő egységszervezet (bár a II. Internacionáléban még történt kísérlet a felélesztésére) ezzel lényegében egyszer s mindenkorra felbomlott.
1873-ban Bakunyin Luganóba költözött. Sokat írt, de a szervezkedéssel egyre inkább felhagyott. A városban gyakran látták, ahogy családjával sétál – legendás alaknak számított (és meglehetősen rabiátusnak: a nagydarab öregember nem egyszer botjával támadt azokra, akik megítélése szerint túl pimaszul bámulták őket). Ekkor már kész volt egyik legismertebb munkája, az Isten és állam (1871), és ebben az évben írta az Államiság és anarchiát. Egyiket sem nevezhetjük kiérlelt, következetesen végiggondolt ideológiai alapvetésnek. Ötletek, példák, hasonlatok és frappáns megjegyzések füzérei inkább. Mikor ezt kritikusai Bakunyinnak a szemére vetették, így válaszolt: „Az egész életem egy töredék.”
A töredék 1876-ban, a börtönben szerzett betegségektől és az állandó rohanástól gyötörten, 62 évesen lett Bakunyin halálával végleg befejezetlen torzó.
Ez a töredék azonban megtermékenyítette az elkövetkező másfélszáz év rengeteg gondolkodójának, zendülőjének és forradalmárának a fantáziáját. Bakunyin szabadság iránti fanatizmusa, a kizsákmányolás és rabság, a szellemi és fizikai elnyomás minden formájával szembeni haragja, a vakhit és a dogmák (legyenek azok vallásiak, világiak vagy éppen forradalminak nevezettek) elvetése olyan erővel süt írásaiból (és egész életéből, e győztes forradalom híján töredékké vált kacskaringós forradalmi pályafutásból), hogy joggal (bár rengeteg más anarchistával, nagynevűekkel és elfelejtettekkel szemben kétségkívül igazságtalanul) nevezhetjük a modern anarchizmus atyjának.
Bakunyin neve a viszonyok feletti elemi felháborodás szinonimává vált. Marxszal való ambivalens viszonya, az eltérő értelmezések, apró félreértések, komoly programatikus különbségek, csúf kis becstelenségek és – amit persze ritkábban szokás kiemelni – mély egyetértések és párhuzamok lüktetése mögött két igen hasonló habitusú embert találunk. Ahogy eredetileg a szocializmus és az anarchizmus is, sok különbségük ellenére egylényegűek voltak. Aspektusok. Egyik a másik nélkül – erre nem csupán Bakunyin, de Marx is nem egyszer figyelmeztetett – nemigen működhet. A szocializmus anarchizmus nélkül rabság – írta Bakunyin. A burzsoáziával, a Rend pártjával a proletariátus az anarchia pártjaként áll szemben – írta Marx.
Mindketten, oly sok forradalmárhoz hasonlóan, a világot akarták megváltoztatni, mert úgy látták: a világnak változnia kell. Ha valami, akkor pontosan ez az, ami nem változott meg két évszázad alatt sem.
Ez teszi Bakunyint, a botcsinálta ideológust és csetlő-botló forradalmárt, a mindig vesztes összeesküvőt és az örökké elégedetlen, változásra törő embert ma is olyan végtelenül aktuálissá.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.