Meg egy fa ajtó, valahol a pusztán, ami mögött vályog-váram van.
Középen a szentély, a konyha, ahol néhány fazék, lábas a sarokban, szépen tisztán odarakosgatva. A rakott tűzhely felett kanalak, villák, egyebek, amihez a fehérnép ért.
Néhány szög a falban.
Csizmámnak, nehéz kabátomnak, kalapomnak, pipámnak, mert a botomnak nem kell, azt majd odatámasztom a meszelt falnak, ha hazaérek.
Ha egyszer hazaérek.
Az otthonom még egy nagy és vastag faasztal. Ami mellett döntés vagy álom születhet, amire étel vagy pénz kerül, vagy mezei virág Kedvesemnek. Meg egy súlyos szék, ami olyan, mint sok más szék, de ez az egy az enyém. Amiben koldus-királyt játszhatok. Amiben gondolkodom és örömömben felugrok, amibe belerogyok majd, ha meghalok.
Tányérok is kellenek, amolyan hétköznapi cserép (nekem nagyobb), és flancos porcelán, ha vendégek jönnek. Leveshez öblös kanalam, húshoz meg ott a bicskám, villának meg a bal kezem. Kell egy kis tükör is, nem nekem, ez majd Neked kell. Meg egy kis lóca, ahová a gyerek ül.
Balra tisztaszoba, benne jó meleg búbos kemence, és bölcsőben már magom ásítozik, ébredezik, és Te megint gömbölyödsz…
Az otthonom még pár sárga kép a falon, benne bajszos öreg urakkal, fejkendős nénikkel, valamikor régről, ami még talán meg sem történt.
Talpam alatt nyers fapadló, fejem fölött gerendák, ami közé minden éjjel befekszem, oda a nagyágyra, ahol vár a fehér vánkos, amit kedvemre dagaszthatok, ha elalszom.
Egy nagy asztal, faragott sarokpaddal, amihez majd télen ülök oda, ha majd úgy hozza… Néhány súlyos szekrény szép ruháidnak, mert nekem a kamra is megfelel, meg egy faláda, tele kinccsel, ami az életünk.
Jobbra még egy szoba, ahová csizmával jönnek majd a cimborák, és egy durva asztal, amit csapkodhatunk, ha sokat voltunk a pincében előtte.
Mert az otthonom a pince is és a padlás is. Az egyikben bor, pálinka, miegyéb, odafönt pedig dió meg gyógynövény, meg persze néhány ismerős egércsalád.
Ha az ajtón kilépek fejem felett keresztbe rakott kis faléc, rajta sárgaréz-Krisztus szegezve, amit minden vasárnap az ingem ujjával fényezek meg, ha templomomba megyek a föld végibe, ahol patak szalad be a faluba.
Mert az én Uram ott lesz akkor.
És ha az ajtón kilépek és kitárom a karom, hogy megöleljem tanyám, balról, jobbról tornác nyúlik el hosszasan, a tornác, ami az eget tartja a fejünk felett. Néhány körtefa, olyan pálinkának való meg alma, amiben a telihold fészkel nyári fülledt estéken.
Az udvaron öreg gémes nyikorogna, sírdogálna ha városba mégy s magamra hagysz…
S néhány loncsos puli is kellene még…
Néhány szuszogó birka, tejes pofájú borjú, meg kecske, sárga sarkantyús kakas, hozzáillő baromfikkal, mert ez így lenne rendjén.
De mindez nem kell, mert az igazi otthonom Te magad vagy.
Ott a bordáid között, ahol néha lüktetek, ott élek én.
S a vér tovaszalad hosszú vér-utakon, hogy értsed titkos álmom, karod gyűrűjében majd elalszom.
És ha tükröd sírni látna, én ott vagyok, ott az otthonom, minden könnycseppeddel szomjamat oltom.
És ha most kinézel eltűnődve az ablakon, el egészen messze…, igen ott vagyok, ott az otthonunk.
Láthatod Uram magad is, milyen kis semmik a kéréseim, egyszerű, mint egy fonott kalács.
Írta: Lakatos Laci, betyár
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.