A Tanyám csak akkora lenne, ami elférne a tenyeremben, de mégis benne lenne a Világom. A kanyargós földútról már messziről meglátnám, mert ott minden vályogból meg sárból lenne, csak úgy odatapasztva a semminek, az örökkévalóságnak, de engem hívogatna: „Gyere gazdám”.
Pici, hajlékomnak erős tornáca lenne, ami összekötné az eget a földdel, hófehérre meszelve fala, és lenne elől két szeme is, ahol nyaranta szomjas muskátlik hajladoznának, és szép piros teteje, jó nagy kéménnyel, két orrlikkal s telente olybá tűnne, mintha pipázna egy vénember.
Az udvaron körtefa lenne ( olyan pálinkának való), hátrébb dió, sarkában borospince, ahol biz’ Isten hallgatnám, ahogy forr a must, és ahol megszületne a csoda. Az ólakban boldog malacok futkároznának, na és Sára az Anya, mellettük két tehenecske, akik puha, illatos szénát ropogtatnak mindég, aztán a foltos kecskék, és az ártatlan juhocskáim lennének,meg apró jószág, számolatlanul.
És a kertvége egészen szaladna az ég aljáig, talán a vége lenne a mennyország.
Igen, asszem’ ez kellene.
Tavasszal nézegetném a hazatérő madarakat,és szívnám a tüdőmbe a jó illatú levegőt, s meg lennék győződve arról, hogy hallom ahogy rügyeznek a fáim…
Néha rászólnék mérgesen kutyáimra, akik mindent elkövetnek egy kis szerelemért…
Kiskertemben magokat hintenék a földbe, hogy újabb és újabb csoda születhessék. Aztán egyik reggel beköszönne az ablakom alatt Nyár Asszony, karján hatalmas teli kosarával, benne minden jóval. Amíg Ő rendezkedne, dagadtra pakolná a kamrámat, addig én kaszálnék, forgatnék és kazlat raknék.
És biz’ Isten fütyörésznék a világra, ahol az emberek összetörik magukat a nagy és hiábavaló sietség végett.
Aztán az elfáradt nyárban a szőlőbe mennék, hogy üdvözöljem mosolygó barátaimat,ahol mindég évről-évre dagadnának a fürtök az öreg tőkéken, majd a pince sarkában, a diófa alatt, megvárnám míg Ősz úr bepingálná kicsiny tanyámat a szivárvány minden színére…aztán szüretelnék, kalapban,vászonnadrágban…és eljátszanám az Úrnak, hogy idegesít az a sok mihaszna seregély.
Aztán amikor az Ősz úr és Tél úr egymásnak esnek a magosban, úgy november környékén, megcirógatnám a tarkómat és egy jókora pohárból innám a friss bort s mellé tepertős pogácsát majszolnék…és a kutyáimmal üldögélnénk a tornácon, minta az egész kerek világon semmi baj nem lenne…
Aztán biz’ Isten danolnék is, olyan dalokat, amik már csak régi megsárgult papirosokon táncikálnak…
Asszem’ ez lenne a jó.
Később behúzódnék a hajlékomba, hogy a hosszú erős gerendák alatt megigazítsam a dunyhát, képeket a falon, a feszületet, mert templomba soha nem járnék…
Fahasábokat szórnék a tűzre, meg kukorica csutkát s magam is, és a kandúrom is a sutba húzódnék, meszté’láb néhány csosza körtepálinka után.
A hosszú téli estéken beszélgetnék az Idővel és az Úrral, és Szenteste hazajönnél, Te, akit nagyon is ismerek, mert már annyiszor elképzeltelek fájdalmas csöndemben és kínzó magányomban, de bevallom valójában még nem találkoztunk.
Hazajönnél, mert kalácsot sütnék Neked, illatos vízzel várnálak, s letérdelnék, amikor a lábadat mosnám.
Mindég ha behunyom a szemem Otthon vagyok, a tanyámon, s annyira félek Uram, hogy már csak úgy érhetek Haza, hogyha majd örökre csukva kell tartanom.
Írta: Lakatos Laci, betyár
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.