Otthon

Már számban érzem a langyos tej ízét…

Minden tavasszal hallgatom, ahogy reped, hasad a jég itt a szűk kis udvaron, aztán olvadni kezd és tükrében vigyorog a tavaszi szél.

Odafent mérges és sötét felhők tornyosulnak még, de már álmodik a mag, bízik minden rügy, s útrakeltek valahol nagyon messze a kedvenc madárkáim és a föld végibe kopasz szőlővesszők kardoznak, ha süvít a szél.

Ilyenkor hajnalban már fönt vagyok, s olyan nagy a csönd hogy szinte hallom, ahogy surran vérem az ereimben, és érzem, ahogy az Úr megfogja a kezem, hogy ne öljön meg végképp a magány.

Az ereszről csöpög a víz, pity-puty.potty, s olyan jóízű a levegő, mint az otthoni kalács, amiről azt se tudom micsoda, de elképzelem, hogy egyszer beleharaphatok, mert Te sütsz nekem.

Tűzet, gyújtok és apró láng gyerekek születnek, akikből hamar óriások lesznek, és már pattog a fa, ropog a tűz, és a fény körbetáncolja a konyhát.

Aztán imádkozok, amibe még néha beleszundítok egy kicsit és ilyenkor Otthon vagyok.
Csak azt álmodom, hogy vagyok.

Később Tavasz érkezik ez a törékeny, de erős lányka, aki Tél urat zavarja el a kertek alatt, s az öreg trappol meg csoszog, még a kályhába is beszuszog, aztán eltűnik csak hosszú szakállát látni fönt a magosban, amiből néha porcukor száll alá.
S mikor rügybe borul minden fa, már lábújhegyen áll bennem a világ a kíváncsiságtól és a vágytól, hogy talán idén, idén haza mehetek.

S arcomat az ablaküveghez nyomom, lesem az utcát, hátha meglátlak, de semmi.
Mert ha meglátnálak, rád kiáltanék: szeretlek.

Mert ha jönnek a fecskék fészket tapasztanak az eresz alá, és ennyi nekem is kijár talán.

Pár marék sár, meg törek egy fészek valahol, ahol már nem leszek útban senkinek, ahol senki nem veri le már és gyökeret ereszhetek, ahol majd bicskámat oda adhatom a fiunknak.

Mert annyi éven át szűköltem, mint a barom, de idén haza megyek, mert érzem a langyos tej illatát, az ajtónyikorgást, és a búbos ott lesz középen, ahol ölbe veszlek, ahol ölbe vesz minket az Úr isten.

Hogy üzenhetnék Neked? Mert látod, megbotlok minden szóban s elakadok, mint egy régi karcos lemez.

Ott lesz a tanyánk a jegenyefák között elrejtve, mint ahogy kebledre simul a fehér vászon ing és úgy fog hozzánk szólni, ahogy én sohasem fogok írni.

Tudom és érzem, hogy ott van. Vár és hív. Beszél hozzám és nem sokára megölelem tanyám.

Készülök, néhány vászon holmi, ami az enyém, pulim, bicskám, és ami a mesterségemhez kell…

És más nem kell, mert a minden az ott van és ott vár.
És én is ott leszek és várni foglak.
Ezt holtbiztosra veheted.

Írta: Lakatos Laci, betyár