Belső emigrációm önföldrajzi (miszerint egográfiai) tekintetben Belső-Jamaicában található most éppen, de tervezem még, hogy átkerül Belső-Nepálba, Belső-Gotlandra, vagy valahová Belső-Mikronéziába is; esetleg reggel még Ön-Katmanduban kávézom, hogy este már Saját-Port-au-Prince-ben legyek kíméletlen kritikai kritikus.
Egy tengerparti házban éldegélek most éppen itt belül, csupa uszadékfa meg halászháló, jókora fövenyes (csak kisebb részén sziklás) partszakasz terül el előtte; ide szoktam kiülni, ha semmire sem akarok gondolni (mostanában szinte az egész napomat itt töltöm).
Arrébb halászfalu; kedves, kissé büdös halászok lakják (nem számít, én is csak a tengerben mosdom, és a halászok - nem meglepő - kissé mind rám hasonlítanak), meg egy furcsa, mogorva, keserűségbe görbedt öregember, aki naphosszat a kocsmában ül, és ha nagy ritkán az erre vetődő átutazó eszmei ügynökök, elkeveredett mozgalmi turisták, vagy eltévedt szeleken idevetődött légvárhajósok fizetnek neki pár megrázó rövidet, az életéről delirál szaggatott történeteket.
Régen - ezt mondja az öregember - valami kis kelet-közép európai ország diktátora volt (az ország neve mindig felidéz bennem valami kellemetlent, de aztán gyorsan elfelejtem); évekig dölyfösködött valami miniszterelnöki székben; harácsolt, megalázott, ügyeskedett és pózolt, rabolt, rombolt és ünnepeltette magát. A végén maga is elhitte már, hogy - apró, pocakos, csúnya emberke létére - messze alattvalói fölé magasodik, és homokozója a széles világ.
Aztán valahogy az egésznek vége lett.
A végéről a rút kis ember még akkor sem szokott beszélni, mikor már erősen duhog benne a hitvány szesz; csak összefüggéstelen hangokat ad, és az újra átélt döbbenettől és rettegéstől tágra nyílik sárgás-savós szeme. Ilyenkor többnyire leborul az asztal alá, mint akit géppisztollyal kaszáltak le. A kocsmáros a sarokba húzza, ponyvát dob rá, ott aztán elvan másnapig; s mikor a szemébe szúr a másnap, lassú mozdulatokkal, darabonként összeszedve tagjait, óvatosan visszapakolja magát az asztal mögé, és csendesen várja a következő mérges potyapoharat.
Így él. Mint egyetlen ilyen ember belső falumban, így is élhet akár. Belefér.
Néha, mikor a partomat már kínosan ellepi a távoli külvilág alig érthető hordaléka, csupa műanyag, meg fém, különös szobrok, apró kockakövek, listák, kamerák, traktorok, tankönyvek törmelék-masszája, felbérelem az apró, elfakult kis embert, hogy némi fizetségért és egy jó levesért cserébe szedné össze őket (magam lusta vagyok és finnyás a saját belső emigrációmban, nem dolgozom).
Nem mondhatnám, hogy jól csinálja, de azért felfogja a feladat lényegét. A levest végül sosem eszi meg (pedig jó leves, kagylókból, halakból). A pénzből viszont napokig iszik (a szesz olcsó dolog belvilágomban), és néha felrikoltva furcsa, barbár nyelvén (amit meglepő módon pontosan értek, mintha anyanyelvem lenne) valami paszományos katonákról nótázik, akik jöttek, hágtak, aztán elmentek ölni és halni valami sosemvolt, vesztes és bűnös, mocskos kis háborúba.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.