Konok Péter: Amitől megrémülök

Néha eltöprengek rajta, hogy van egy politikus (vagy egy másik, egy harmadik), kampányolni megy ide-oda, mint ahogy más levéltárban kutat, vízvezetéket szerel, gyereket tanít, krumplit kapál, sört csapol, satöbbi, satöbbi (és felveszi a fizetését, többet, mint aki levéltárban kutat, acélt hengerel, beteget gyógyít, satöbbi, satöbbi); amikor megérkezik az aktuális itt-ottba, kiszáll a fekete Audiból, a Skoda Superbből, a sötétített ablakú kisbuszból, bemegy a kultúrházba, templomba, iskolába, sportcsarnokba, ásványvíz, pogácsa, üdvözlő pohárka konyak, ünneplőbe öltözött óvodások, nemzetiszín zászlók, a város kulcsa...

és ő beszél.

Beszél arról, hogy rettegjünk a menekülőktől. Beszél arról, hogy szörnyűségek lesnek ránk, de ő, de majd ők! Bizony!

Elmeséli, hogy az éhező gyerekek, akik éjjelente felsírnak a határ mentén, a szögesdrótok tövében felállított sátrakban és barakkokban, mert a bombázásokról álmodnak, széttépett testekről, halott szülőkről, testvérekről, egy házról, ahol laktak, mint ti meg én, egy kutyáról, macskáról, aki ottragadt valami véres, dörgő ködben: a múltban, ráriadnak a hideg jelenre, ahogy becsorog a megkopott vásznon, a törött palán át, és nincs jövő; ezek a gyerekek terroristák lesznek, meséli a politikus csillogó szemű hallgatóinak, ha megnőnek, megerőszakolják a lányainkat, ha lányok, magukra szeretik a fiainkat, betegségeket és parazitákat hordoznak, hiszen ők maguk is betegek és paraziták, és gyűlölni kell őket, hetediziglen, örökkön-örökké, van kérdés? igen, ön ott, abban a zöld kalapban? természetes, megvédjük önt, és kedves nejét, a házát, a kutyáját, hiszen ezért vagyunk, hiszen ezért vagyok itt, magamat nem kímélve, hogy önt én védjem meg, kedves uram. Bízhat bennünk. Önt mi mindig, maradéktalanul!

És ez a politikus utána hazamegy, enyhe szalonspicc, nehéz gyomor a jóféle birkapörkölttől, szódabikarbóna, de lefekvés előtt még megvakarja a kutyája fülét, átnézi a gyerek leckéjét, mert szereti a kutyáját és a gyerekét, mint ti meg én, nincs lólába, és este ő is bevesz egy Xanaxot, mint ti meg én, hajszolt kissé, sok most a munka, úgy gyártja a gyűlöletet, ahogy más a vízvezetéket szereli, biciklikereket centíroz, buszjegyet árul, neki nincs különbség (talán csak a fizetés), jóéjszakát-puszi, aludj jól, drágám! te is, szívem!, és jól alszik, nem riad fel éjszaka, hogy „úristen, mit tettem!”, (és nem álmodik sem a bombázásokról, sem a kibombázott gyerekek tekintetéről), reggel, mielőtt újra megy, hogy félelmeket kapáljon és ellenségességet kovácsoljon, még megsimogat gyereket-kutyát, mint ti vagy én, ő szakasztott olyan,

és ez az, ami engem kurvára megrémít.