Édes Anna: Borítékok

Kulcs a zárban, újságok, levelek a hónom alatt, végre hazaértem. A konyhában lerakom a szatyrokat, gyorsan minden a helyére kerül.

Zuhanyozni, most! Talán a forró víz lemossa a fájdalom, a kétségbeesés, a reménytelenség rám tapadó molekuláit. Tizenkét órás fárasztó, fizikailag igen, lelkileg nem kipihenhető műszak. Soha nem fogom megszokni az emberi szenvedést, az eszközök hiányát. Húzós nap volt. Délben, ebéd helyett egy gyors kávé, mint általában, de most nem egyedül. A főnővér mellém ül. Műmosoly, műkedvesség, műanyag ember.

• Ma láttam valamit – mondja.

Nem nagyon értettem. Kíváncsian nézek rá. Úgy érzem, nem hibáztam. Villámgyors leltár. A gyógyszerek beadva. A ficánkoló férfi fenekébe nem törtem bele a tűt. A vérminták a laborban. Infúziók bekötve. Katéterek kicserélve. Töröm a fejem.

• Egy beteg borítékot tett a zsebedbe és te visszaadtad – folytatja.
• Ez baj? – kérdezem.
• Nem, dehogy! Nehogy félreérts, csak, hát, ez furcsa. Minden nővér elfogadja, amit kap, te miért nem?
• Az én tarifám maximum egy tábla csoki – felelem. – Ez a legnagyobb gondod?

A műmosoly kezd hervadozni, mint kankalin a hőségben.

• Mindenki tudja, milyen kevés a fizetésünk, ha valaki ad valamit, elfogadjuk – válaszolja. Szemrehányón néz.
• Rendben, tegyétek azt, én másképp érzem – felállok – Nincs jogom senkit minősíteni, nem is teszem, viszont én így gondolom jónak, ha ez szakmai hiba, adj egy fegyelmit!
• Ó, hát, vannak még szentek! – gúnyosan vigyorog. 

Felállok, szó nélkül ott hagyom, ez a beszélgetés részemről lezárva! Otthon kimegyek a nappaliba. Ülök a fotelban, felhúzott lábakkal. – Renitens vagy – mondaná most valaki, akit imádok!

Becsukom a szemem. Felvillanó képek. Emberi életek, megrendítő sorsok. Egy fiú a pszichiátriáról, virággal a kezében, nekem szedte. Egyetlen gyerek, szülei romba dőlt álma. Tudja, a virágnak örülök, más nem kell. Kap egy puszit. Tapsikol, boldog. Egy kétéves gyerek szemével nézi a világot. Az édesanyja a könnyeivel küszködik.

• Nem tudom eléggé megköszönni, hogy ilyen jól bántál a fiammal – mondja. 

Hirtelen megölel. Na, itt az én borítékom, főnővérek gyöngye! Ez a nő telerakta igazi érzéssel, igazi hálával, a szívéből adta. Tudom, több év múlva is szeretettel fog rám gondolni.

Mosolygós, idős néni, hónapokig tejes kávét ivott, mellé egy szelet kenyér, hogy a műtétre, az orvosra, a nővérekre legyen pénze. Megijed, amikor visszaadom a borítékot.

• Ennyire beteg vagyok? – kérdi.
• Egy fenét! – nevetek. – Holnap megyünk egy kört a mocimmal, mielőtt haza tetszik menni.
• Isten ments! – rémüldözik. – Tudom, ez már más világ, az angyalok motoron járnak. Én csak egy szegény öregasszony vagyok, szédülök, még gyalog is. Szégyenlősen, de hálás tekintettel gyűrögeti vissza zsebébe a pénzt .

Na, hiszen, angyalok, dehogy, inkább egy tolvaj szarka – gondolom.

• Bűnöző vagyok, kötszert, eszközöket lopkodok a sebészetről. Persze, nem vagyok egyedül. A kolléganő, amikor átjön az osztályra, tömött zsebekkel megy el. Hangosan felnevetek, hát, ő is lopkod tőlünk!
• Kórházmaffia – kacsint cinkosan.

Még egy sors. Háromgyerekes, egyedülálló anyuka, a gyerekek hosszú időn át nem kaptak húst, csoki csak néha-néha jutott, mert anya kórházba megy. A férje elhagyta, mert a legkisebb gyerek fogyatékos. Szégyellte a saját fiát! Az asszony rengeteget dolgozik. A betegségét megsínylik a gyerekek is. Végtelen a történetek száma a fejemben. Nem tudom, ki honnan jön, mennyit nélkülöz, hogy az „ingyenes egészségügyben” ellássák.

Ha kapok egy csokit, elfogadom. A munkám a szenvedélyem. Szerencsés vagyok. Persze, vannak be nem kalkulált nehézségek. Megoldom. Nem ítélkezem, nem is lehet. Mi, nővérek is, mint mindenki, azért küzdünk, hogy ne szippantson be minket a hitel a házon, a rezsi, egy váratlan betegség.

Mikor összetorlódnak a kiadások, megyek a fóliába, éjszakás műszak után, vagy a szabadnapomon. Egy hét, s megint egyenesben vagyok. Senkit nem hibáztatok, mindenki másképp lát. Mindenki más mércével mér. Nagyon bízom benne, hogy egyszer emberközpontú lesz a világ, senki sem nélkülöz majd. Talán. Egyszer.