Édes Anna: Sírva vigadok

Annyira nem bírom a negatív embereket! Mindenért siránkoznak, nem látják az élet napos oldalát. Én igen! Én aztán igen! Itt van a tervbe vett nyugdíjkorhatár emelés. Drága, jó édesapánk (Allah növessze hosszúra édesanyja szakállát!), tele jó szándékkal, megemelintené picit! Éppen csak hogy.

Ülök a fotelban, eljátszom a gondolattal, mi lesz, ha hetvenéves leszek. Reggel ötkor kikászálódom az ágyból, Beteszem a fogaimat, a hallókészülékemet beállítom. Ezzel sok bajom volt eddig. Mikor rágás, beszéd vagy akár fejmozgatás közben elkezdett sípolni, mint a nyavalya, azt hittem, jött valaki, folyton kimentem ajtót nyitni.

Fotó: MTI / Honéczy Barnabás

Na, tehát elkészülök. Fogom a járókeretem és elindulok. Szerencsére csak egy sarokra van a munkahelyem. Az utcán sok atrocitás szokott érni. Siheder hatvanéves pasik „kávéznak” a kocsma előtt. Persze, utánam fütyülnek, beszólnak.

• Hova rohansz cica?

Állati, ezek a mai fiatalok nem tisztelnek semmit! Kicsit riszálok azért, hát nőből vagyok, vagy mi? Mondjuk, a csípőprotézis műtét óta szexis a járásom. Végre beérek. Még jó, hogy korán reggel elindultam, így nem kések el. Szeretem a délutános műszakot. Kicsit nyugisabb, mint a reggeles. Belépek a kórterembe. Zoli bácsi nagyon örül nekem. Kilencven éves, száztíz kiló, mindig viccel, édes egy ember.

• Gyöjjön má ide, kis csitri – mondja és huncutul mosolyog.

Éppen megette az ebédjét. Elindulok felé. Közben meghozzák a vacsorát! Hogy szalad az idő!

• Mi a baj Zoli bácsi – kérdezem, és már tudom is.
• Történt egy kis baleset nővérke – pironkodik és felemeli a takarót.
• Hujuj, ez nem kis dolog – felelem –, de sebaj, megoldjuk ripsz-ropsz!

A járókeretem beállítom a sarokba és megyek a fürdőszobába, hozom a lavórt, meg a szivacsot. Megfogom Zoli bácsi vállát, meg a derekát. Megfeszítem az izmaimat és fordítanám oldalra. Kicsit sem mozdul. Elszédülök kissé, de nem aggódom, a pacemakerem rendesen végzi a dolgát!

• Fogyni kellene Zoli bácsi – morgolódom szemrehányón.

Gyorsan kimegyek, szólok a kolléganőmnek, jöjjön segíteni. Mire kiérek, már szállingóznak az éjszakások, Zoli bácsit és az ágyát rendbe tesszük. Ők is segítenek négyen. Mind hetven körüliek vagyunk.

• Szép munka volt – nevet Rebeka, pacsi, és felteszi a kezét.

Minden hülyeséget megtanul a dédunokájától. Emelem a kezem.

• Pacsi – mondom büszkén a jól végzett munka örömével.

Rebeka ordít.

• Megütöttél? Bolond vagy?
• Úristen, ne haragudj, rossz szemüveg van rajtam!

Végre letelt a műszak, haza indulok. A kapuban kicsit hezitálok, merre menjek. A doki szerint ez csak egy enyhe fokú demencia. Semmi gond, mire nyugdíjba megyek tíz, húsz év múlva, már meglesz a gyógyszer rá. Hálás szívvel gondolok szeretett édesapánkra (Allah növessze hosszúra a felesége szakállát!) Boldog vagyok, ezt neki köszönhetem. Azért addig nem akarok meghalni, amíg meg nem csókolhatom a kezét.

Kopognak. Felrezzenek. Barátnőm szeme kikerekedik, amikor ajtót nyitok. Folyik a könnyem és közben nevetek megállíthatatlanul.