„Közömbösek voltunk, mikor segíteni kellett volna” - ezt találta mondani Orbán Viktor a holokausztról. Gábriel sajnos fütyörészve másfelé nézett, amíg a Sas vérengzett a baromfiudvaron. Ugye. Dühös újraközlés.
A Horthy-féle Magyar Állam álldogál az utcasarkon.
Valakik vonulnak az utcán, valami felfordulás van, de a Magyar Állam zavartan félrenéz. Nem szereti a felfordulást. A Rendet szereti.
Tétlenkedik, oda-odapillant, de csak úgy a szeme sarkából; nem amolyan helyes, hercig felvonulás ez éppen, nem kedvére való. Sehol a nyalka huszárok, bár vannak csendőrök, rendőrök, katonák, még egy-egy páter is akad, de az egész valahogy nem igazán ünnepi.
Pedig ezek az ő csendőrei, rendőrei, katonái. A vagonokra is az van írva, hogy Magyar Államvasutak. De mégis, a Magyar Állam nem igazán elégedett, hiába van vasútja is, aminek marhavagonjaiba most ezeket az embereket felterelik. Sehol egy fehér ló (hej, azok voltak ám a szép idők! ahogy visított a Somogyi meg a Bacsó! ahogy üvöltöttek az elevenen megnyúzott zsidók meg kommunisták!), sehol egy csudás monstrancia; csak ezek a szürke, riadt alakok, siránkozás, ütlegek, ridegen ugató parancsszavak.
Nem szép.
A Magyar Állam igyekszik elterelni gondolatait a deportálás szóról is, ami valamiért folyton az eszébe jut. Ízlelgeti: de-por-tá-lás. Csúnya szó ez, nem magyarul van, nem is érti igazán. Mások, azok biztos jobban értik, talán a németek, azok biztos, nyilván ők tehetnek az egészről.
A Magyar Állam úgy általában nem szereti a másokat. (Azt a kis német bajszost, azt titkon csodálja azért, mert hát mégiscsak káplárból lett kancellár, nem semmi, ugye, de persze le is nézi kicsit, mert hát egy káplárból azért mégse legyen kancellár, ugye.) És akkor még nem is beszéltünk erről a MUSZ-ról, muszosok, muszosok – ismételgeti a Magyar Állam mogorván. Olyan oroszosan hangzik, mint a muszka, pedig van erre szebb szó is, munkaszolgálat, ezt már szereti, munka meg szolgálat, ehhez ért, ezt érti. Munkaalapú Állam, ezt építjük mi, gondolja büszkén.
Szép dolog a munka, például az aknamentesítés, amúgy átgyalogolva az aknamezőn, szinte már hősies, olyanok is szolgálhatják így a Magyar Államot, akik amúgy még arra sem méltóak, hogy golyóktól szaggatott testtel megfagyjanak érte a lövészárokban, és utóbb érzelmektől remegő hangú politikusok szövegfordulataivá nemesedjenek. Ezek meg juszt sem örülnek, úgy kell géppisztollyal meg puskatussal noszogatni őket, „mozgó vesztőhelyet” emlegetnek, még olyan is akad, aki nem átall verseket írni erről a muszról, és a zsebébe rejti, hogy majd ha a holtteste előkerül, még ezzel is a Magyar Államot vádolja, a hálátlan. Pedig milyen nagy esélyt adtam neki a túlélésre, motyog maga elé a Magyar Állam, hát nem élt vele, mert ilyen élhetetlenek ezek, hát még ez is az én gondom legyen?
Zavartan vakargatja az orrát a Magyar Állam – 1867. november 25-e óta kicsit mindig félve pillantott a tükörbe – és el is határozza, hogy sürgősen dús, magyar bajuszt növeszt alá. Biztos, ami biztos. Egy ilyen kis német kefebajusz már nem takarna eléggé. Horthy Magyar Államának nagy, lendületes sasorra van, és ez aggasztja kissé. A kis német káplárnak, annak olyan kis fitos orra van, ahhoz valóban elég az a kis pamat bajusz.
Azután a Horthy-féle Magyar Állam tétován a zsebébe nyúl, és előveszi az Utókor Történészei által kiállított bizonyítványát. Elkomorodva nézi az osztályzatot: közepes fölé.
Nem igazán elégedett.
Megpróbálja a megnyálazott ujjával kitörölni, de ezzel csak kicsit elmaszatolja. Maszatolni, azt nagyon tud.
Hát, végső soron rosszabb is lehetett volna, sóhajt fel a Magyar Állam, még szerencse, hogy én nem is deportáltam, még szerencse, hogy nem is voltak valójában „mozgó vesztőhelyek”!
Kicsit megcsóválja a fejét, mint aki magának sem hisz igazán, azután kabátját fázósan összehúzva, gallérját felhajtva, kicsit görnyedten a Dunáról fújó szélbe hajolva elindul az ellenkező irányba.
A Horthy-féle Magyar Állam álldogál az utcasarkon.
Valakik vonulnak az utcán, valami felfordulás van, de a Magyar Állam zavartan félrenéz. Nem szereti a felfordulást. A Rendet szereti.
Tétlenkedik, oda-odapillant, de csak úgy a szeme sarkából; nem amolyan helyes, hercig felvonulás ez éppen, nem kedvére való. Sehol a nyalka huszárok, bár vannak csendőrök, rendőrök, katonák, még egy-egy páter is akad, de az egész valahogy nem igazán ünnepi.
Pedig ezek az ő csendőrei, rendőrei, katonái. A vagonokra is az van írva, hogy Magyar Államvasutak. De mégis, a Magyar Állam nem igazán elégedett, hiába van vasútja is, aminek marhavagonjaiba most ezeket az embereket felterelik. Sehol egy fehér ló (hej, azok voltak ám a szép idők! ahogy visított a Somogyi meg a Bacsó! ahogy üvöltöttek az elevenen megnyúzott zsidók meg kommunisták!), sehol egy csudás monstrancia; csak ezek a szürke, riadt alakok, siránkozás, ütlegek, ridegen ugató parancsszavak.
Nem szép.
A Magyar Állam igyekszik elterelni gondolatait a deportálás szóról is, ami valamiért folyton az eszébe jut. Ízlelgeti: de-por-tá-lás. Csúnya szó ez, nem magyarul van, nem is érti igazán. Mások, azok biztos jobban értik, talán a németek, azok biztos, nyilván ők tehetnek az egészről.
A Magyar Állam úgy általában nem szereti a másokat. (Azt a kis német bajszost, azt titkon csodálja azért, mert hát mégiscsak káplárból lett kancellár, nem semmi, ugye, de persze le is nézi kicsit, mert hát egy káplárból azért mégse legyen kancellár, ugye.) És akkor még nem is beszéltünk erről a MUSZ-ról, muszosok, muszosok – ismételgeti a Magyar Állam mogorván. Olyan oroszosan hangzik, mint a muszka, pedig van erre szebb szó is, munkaszolgálat, ezt már szereti, munka meg szolgálat, ehhez ért, ezt érti. Munkaalapú Állam, ezt építjük mi, gondolja büszkén.
Szép dolog a munka, például az aknamentesítés, amúgy átgyalogolva az aknamezőn, szinte már hősies, olyanok is szolgálhatják így a Magyar Államot, akik amúgy még arra sem méltóak, hogy golyóktól szaggatott testtel megfagyjanak érte a lövészárokban, és utóbb érzelmektől remegő hangú politikusok szövegfordulataivá nemesedjenek. Ezek meg juszt sem örülnek, úgy kell géppisztollyal meg puskatussal noszogatni őket, „mozgó vesztőhelyet” emlegetnek, még olyan is akad, aki nem átall verseket írni erről a muszról, és a zsebébe rejti, hogy majd ha a holtteste előkerül, még ezzel is a Magyar Államot vádolja, a hálátlan. Pedig milyen nagy esélyt adtam neki a túlélésre, motyog maga elé a Magyar Állam, hát nem élt vele, mert ilyen élhetetlenek ezek, hát még ez is az én gondom legyen?
Zavartan vakargatja az orrát a Magyar Állam – 1867. november 25-e óta kicsit mindig félve pillantott a tükörbe – és el is határozza, hogy sürgősen dús, magyar bajuszt növeszt alá. Biztos, ami biztos. Egy ilyen kis német kefebajusz már nem takarna eléggé. Horthy Magyar Államának nagy, lendületes sasorra van, és ez aggasztja kissé. A kis német káplárnak, annak olyan kis fitos orra van, ahhoz valóban elég az a kis pamat bajusz.
Azután a Horthy-féle Magyar Állam tétován a zsebébe nyúl, és előveszi az Utókor Történészei által kiállított bizonyítványát. Elkomorodva nézi az osztályzatot: közepes fölé.
Nem igazán elégedett.
Megpróbálja a megnyálazott ujjával kitörölni, de ezzel csak kicsit elmaszatolja. Maszatolni, azt nagyon tud.
Hát, végső soron rosszabb is lehetett volna, sóhajt fel a Magyar Állam, még szerencse, hogy én nem is deportáltam, még szerencse, hogy nem is voltak valójában „mozgó vesztőhelyek”!
Kicsit megcsóválja a fejét, mint aki magának sem hisz igazán, azután kabátját fázósan összehúzva, gallérját felhajtva, kicsit görnyedten a Dunáról fújó szélbe hajolva elindul az ellenkező irányba.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderáltak, jóváhagyás után lesznek láthatóak.