Konok Péter: Tanácskérések

- Árpikám, tudnál nekem tanácsot adni?
- Persze, Főnök, de számlát nem adok. Az csorbítaná a függetlenségemet.
- Szóval tudod, felköltözöm a Várba, hogy örömet szerezzek mindenkinek.
- Igen, hiszen én találtam ki.
- Na. De hát én is parasztgyerek vagyok, mint a Tóni meg a Jani. Gyerekkoromban édesapámnak bányalovai is voltak. Mikor éjszakánként hazajött a pártgyűlésből, az olyan szép volt. Azt danolta, hogy „A Párttal, a néppel egy az utunk...”, a lovak meg nyihogtak, mert verte őket is. Hiányozni fog nekem az a nyihogás.
- Esetleg odarendelhetnénk a Semjént. Ő lovasember, nyihoghatna. Egy-két hét alatt abba is beletanul. Legfeljebb néha verjük.
- Őt nem. A múltkor belezabált a csokimba. Mondjuk verni azért lehetne...
- Szíjjártó? Ő úgyis állandóan nyihog.
- Nem lehet a külügyminiszter a lovam...
- Pedig azt lehet, hogy jobban csinálná. Caligula konzulnak tette meg a lovát.
- De én nem másolhatom a Kulich Gyulát! Így is mindig lekomcsiznak.
- Értem. Emlékszel, mit mondtam a múltkor, amikor nem tudtál aludni a dácsádban, mert hiányzott a fociöltöző-szag? Építs mellé stadiont. Jó tanács volt?
- Remek tanács volt, Árpikám. Bár nem adtál róla számlát.
- Igen, a függetlenségem miatt, már mondtam. Na. Építtess a Várba lovardát!
- Na, Árpikám, ez már valami. Van ott egy csomó felesleges épület. De nem fog a nép zúgolódni?
- Dehogy. Ha már cirkusz lesz az egész Várból, akkor igazán beláthatják, hogy lovarda nélkül lószart sem ér az egész! Talán még egy-két oroszlánt is beszerezhetnénk.